Az első világháború után mesterségesen létrehozott Irak sorsa talán már száz éve meg van pecsételve. De hogy most jött-e el az igazság pillanata, és mi lenne annak tartalma, az még az után is homályos, hogy az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIL) szélsőséges szunnita szervezet a síita bagdadi kormányt váratlanul érő offenzívában jelentős területeket foglalt el az ország északi részén. Ellenőrzése alá vonta Moszult, Irak második legnagyobb városát, Tikritet, a néhai Szaddám Huszein szűkebb hazáját, Iránhoz közel több várost, és a főként türkmének lakta Tell-Áfárt is.
A meglepő fordulat paradoxonja, hogy azt sok jel előre mutatta. Az év elején az al-Káidától teljesen különvált ISIL korábban a szíriai polgárháborúban is jelentős területeket hasított ki magának, és ezt tette az Irak nyugati részén lévő Anbár tartományban is. Elfoglalta Fallúdzsát, amelyet a kormánycsapatok hónapok óta képtelenek voltak visszaszerezni. Ami inkább ijesztő, hogy az USA által 20 milliárd dolláros költséggel felállított és kiképzett, 800 ezres új iraki hadsereg gyakorlatilag napok alatt összeomlott, a Moszul és Tikrit védelméért felelős csapatok parancsnokai elmenekültek, magukra hagyva vagy szintén futásra kényszerítve katonáikat.
Kiderült, hogy a főként síitákból álló hadsereg használhatatlan, a mérhetetlen korrupció megcsapolta a zsoldra, a járművek karbantartására, az üzemanyagra szánt forrásokat. A tisztek egy része saját zsebre dolgozott, a beosztásokat gyakran pénzért kapták meg, a katonák az alkatrészeket a helyi piacokon szerezték be. A parancsnokok alkalmatlansága demoralizálta az egységeket, az ellenőrző pontoknál zsarolás ütötte fel a fejét, a szunnitákat gyakorta bántalmazták, amivel az Irakból 2011-re távozott amerikai hadsereg nem tudott mit kezdeni, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta.
A legfeljebb 15 ezres ISIL jól szervezett, fegyverekkel és pénzzel is el van látva, harci kedve töretlen, könyörtelen gyilkológépezet, amit a statáriális kivégzések is jeleznek. Az általa elfoglalt területekről több százezren menekültek el, köztük szunniták is. Bár annak esélye csekély, hogy a 6 milliós Bagdadot elfoglalják a támadók, a fővárosban eluralkodott a pánik, Ali al-Szisztáni nagyajatollah, az Irakban közel kétharmados többségben lévő síiták vallási tekintélye pedig harcba szólította híveit. De csak olaj a tűzre, ha a szunnita terroristákkal szemben nem a reguláris erők, hanem síita milíciák veszik fel a küzdelmet, ami kiváló recept a szíriai típusú polgárháborúhoz.
Abban, hogy a dolgok idáig fajultak, komoly felelőssége van a 2006 óta kormányzó Núri al-Maliki miniszterelnöknek. Nem sikerült úrrá lennie az Irakot szétfeszítő etnikai és vallási ellentéteken, sőt bírálói szerint hatalmát kifejezetten a szunniták kirekesztésére használta. Az olajjövedelmek dacára nem történt látványos gazdasági felvirágzás, a kormányzati és az alkotmányos válság állandósult, a központi kabinet képtelen volt rendezni a viszonyát az önállósodó északi kurd autonómiával. Míg az amerikaiaknak sikerült a szunnita törzseket az ISIL al-Káidával szövetséges elődje ellen fordítaniuk a 2003-as inváziót követő lázadások során, és 2008-ra alábbhagyott az országot majdnem a polgárháború szélére sodró szunnita–síita erőszak, Maliki újra elidegenítette a szunnitákat, a merényletek ismét elszaporodtak. Az ISIL legnagyobb ütőkártyája, hogy a Maliki országlásából végleg kiábrándult szunniták lojalitására már aligha számíthat a síita kormányfő. Ráadásul az utóbbi évben a szervezethez csatlakoztak a Szaddámhoz egykor hű baathista tisztek és katonák.
A mai bajok gyökere így visszanyúlik a 2003-as amerikai–brit invázió hibáihoz is, ha nem épp magához a háborúhoz, amely megdöntötte az Irakot egyben tartó, kétségtelenül könyörtelen Szaddám diktatúráját. Ma már általános a nézet, hogy a szárazföldi csapatok amerikai „spórolásával” és a volt baathista hadsereg szétkergetésével olyan biztonsági űr keletkezett, amelyet nagyon hamar kitöltött az erőszak, a fejetlenség és a káosz, ami hozzájárult a mai állapotokhoz is. Elemzők mindazonáltal ma is vitatkoznak azon, hogy vajon a síita–szunnita gyűlölködés az alapvetően meghatározó, vagy inkább az állam szociális, társadalmi és gazdasági kudarca szította fel a vallási megosztottságot.
Amilyen elánnal ugrott fejest 2001-ben az afganisztáni, majd 2003-ban az iraki háborúba George W. Bush volt amerikai elnök, utódja, Barack Obama olyan távolságtartással kezeli a közel-keleti harcokat. Persze a háborúkba belefáradt amerikai közvéleménnyel a háta mögött sem ugrálhat, a lépések legfeljebb légi csapásokra, felderítésre, mentésre – Irakban 20 ezer amerikai civil tartózkodik –, humanitárius akciókra korlátozódhatnak, amire az 1990–1991-es első iraki háborút megnyerő elnök után elnevezett, USS George H. W. Bush repülőgép-hordozó térségbe vezényléséből lehet következtetni. Szárazföldi egységek bevetéséről szó sincs, és sokan még az esetleges légi csapások hatékonyságát is megkérdőjelezik. Az iraki hadsereg szétziláltsága, illetve a terroristák parádézása hadizsákmányként szerzett Humvee páncélozott terepjárókon pedig a komolyabb fegyverek – például vadászgépek, támadó helikopterek – szállítását is kétségessé teszi Washington számára.
Obama a több mint három éve folyó szíriai polgárháborúba sem avatkozott be, mondván: Basar Asszad elnök ellenzékének a támogatásával az iszlamista lázadókat segítené. A szír harcok fontos szerepet játszottak a mostani iraki válságban. Asszad erői jóval nagyobb figyelmet és ellenállást fordítottak a mérsékeltebb, netán Nyugat-barát ellenzéki fegyveres csoportokra, mint a dzsihádista frakciókra. Talán azért is, mert az ISIL Szíria keleti részén tevékenykedik inkább, így kisebb veszélyt jelentett Damaszkuszra.
A szunnita arab olajmonarchiák – élükön Szaúd-Arábiával – ugyanakkor Szíriában a szélsőséges szunnitákat támogatják. Bár az al-Káida vagy utódszervezetei a Nyugat bábjainak tartott dinasztikus monarchiákat is ellenségnek tekintik, Rijád még nagyobb fenyegetést lát az általa iráni strómannak tartott Malikiben. Szaúd-Arábia a mai napig nem küldött nagykövetet Bagdadba, a szíriai és az iraki ellentéteket a Közel-Keletért vívott síita–szunnita, illetve perzsa–arab rivalizálás prizmáján szemléli. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy Irakban az egymással ellenséges USA és Irán azonos oldalra került, sőt mindkét fél jelezte, hogy hajlandó tárgyalni a válságról, vagy közösen fellépni az ISIL ellen. Egyúttal az iraki konfliktussal a szír mellett újabb ütközési pont keletkezett Washington és öbölbeli szövetségesei között.
A káosz Irak széteséséhez vagy akár a közel-keleti határok átrajzolásához vezethet. Az ISIL az általa ellenőrzött szíriai és iraki területekre máris önálló kalifátusként utal. A kurdok aligha csatlakoznak Maliki hadseregéhez az ISIL ellen, inkább saját önkormányzatuk határainak védelmére rendezkednek be. Ráadásul az észak-iraki kurd autonómia az általa régóta áhított Kirkuk olajközpont megszerzésével komoly lépést tett a teljes függetlenedés felé, ami viszont a jelentős kurd kisebbséget számon tartó Irán és Törökország számára lehet rémisztő. Az érdekek szövevényes hálójában az USA gyakorlatilag kínos és tehetetlen helyzetbe került, az Oszmán Birodalom bukása után három török vilajet egyesítésével alakult Irak sebei pedig elmérgesedtek.
KERESZTES IMRE
