„A korábbi traiskircheni nevelőotthonban helyezhetnénk el a menekülteket, én ezt már el is rendeltem” – a bécsi kormány 1956. november 4-ei ülésén Oskar Helmer belügyminiszter így jelentette be, hol kíván ideiglenes helyet adni a menekülő magyaroknak. Ezzel vette kezdetét a Bécstől 20 kilométerre délre lévő menekülttábor „karrierje”. Az osztrák statisztikai hivatal adatai szerint összesen 183 667 ember hagyta el Magyarországot 1956 novemberétől 1958 nyaráig Ausztria irányába, közülük 17 499-en ott is maradtak. Traiskirchen 19 hektáros állami földjén 1900–1903 között kőfallal körülvett, húsz épületből álló – 500 ember és 110 ló befogadására alkalmas – császári és királyi kadétiskolát létesítettek, ez volt a kezdet. 1918-tól tüzérségi akadémiává alakult az épületegyüttes, majd reálgimnázium működött benne. 1939-től nemzetiszocialista káderképzőt csináltak belőle, az 1945-ben kezdődött szovjet megszállás tíz évében katonai kórházként, illetve kaszárnyának használták.
A belügyminiszter ötletét, hogy Traiskirchen fogadja be a magyar menekülteket, a település 1945–1960 közötti polgármestere, a ma utcanévként is megörökített Johann Schuster valósította meg, akinek a jóvoltából már 1956. november 5-én hatezer magyar talált átmeneti otthont. Az osztrák szövetségi kormány által folyósított, mai áron 1,45 millió euróból a tábor épületeit 1957 tavaszán felújították, s mindmáig ez a legnagyobb, úgynevezett első befogadó tábora Ausztriának. Ott indult az életük mindazoknak a magyaroknak, akik 1989-ig, az akkori állami tilalom ellenére, elhagyták Magyarországot, hivatalos szóhasználattal disszidáltak. Oda érkeztek 1968-ban a prágai tavasz elüldözöttjei (162 ezren), az 1981-es lengyel hadiállapot menekültjei (33 ezren), valamint a chilei, az ugandai, az iraki, az iráni, a vietnami politikai események elől futók, a tagállamokra szétesett Jugoszlávia állampolgárai, majd pedig hosszú éveken át csecsenek, afgánok, ma pedig leginkább szír menekülők. A 20 ezer lakosú Traiskirchenben múzeumot rendeztek be 1956 emlékére; a táboron belül ki-kirobbanó etnikai konfliktusokról, a menekültek kriminalizálásáról azonban nem szól a fáma. A tábor főépületét a lakók évtizedek óta Hiltonnak nevezik, a Bécsbe vivő vonatot pedig Orient expressznek. A nyolcvanas évek elején szakított Ausztria a tranzitország illúziójával, mármint hogy rajta csak áthaladnak a menekülők, s tudomásul vette, hogy bevándorlási célpont is.
