Pöttyösen

Július 1-jétől Luxemburg tölti be az EU soros elnöki tisztét, a pozíció pedig az ülések napirendjének meghatározása és azok levezetése révén jelentős szerepet garantál az EU politikai napirendjének alakításában. Ráadásul egy-egy érzékeny vita lezárása komoly presztízst is szerez az elnöklő ország számára. Éppen ezért ezt a befolyást általában a legfontosabb tervezetek előmozdítására, valamint az ország vezetéséhez közel álló témák előnyben részesítésére használja fel a mindenkori elnökség. Luxemburg viszont a következő hat hónapban nem lesz egyszerű helyzetben.

Az elnöki posztot immár tizenkettedik alkalommal betöltő nagyhercegség előtt eleve olyan nehezen megoldható, Európa jövőjét alapjaiban meghatározó kérdések állnak, mint a bevándorlás égető problémája, az energiafüggetlenség előmozdítása, a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (TTIP) tárgyalásainak elősegítése az Egyesült Államokkal, vagy éppen a közös piac kiteljesítése a digitális szektorban. Bár ezek a témák mind hangsúlyosan szerepelnek a frissen közzétett elnökségi programban, ennél sokkal pikánsabbnak és kézzelfoghatóbbnak ígérkezik a vállalati adóelkerülés visszaszorítását célzó tervek vitája.

Tavaly novemberben, alig egy héttel a Jean-Claude Juncker vezette új Európai Bizottság (EB) hivatalba lépése után a Tényfeltáró Újságírók Nemzetközi Konzorciuma több száz olyan dokumentumot hozott nyilvánosságra, melyekből részletesen kirajzolódik, hogyan működött adóparadicsomként a mindössze 540 ezres lakosú ország, eurómilliárdoktól megfosztva a többi EU-tagállamot. A LuxLeaksnek elnevezett botrányban megismert szerződések kiszivárogtatásából kiderült, hogy összesen 343 multinacionális cég részesült különleges elbánásban Luxemburgban. Az egyedi kormányzati (mondhatni, stratégiai) megállapodásokban kidolgozott konstrukciók lényege az volt, hogy az érintett vállalatok a forgalmuk után előre rögzített, rendkívül alacsony társasági adót fizettek. A sok esetben mindössze egy százalék körüli adókulcs eredményeként számos olyan mamutcég, mint az amerikai Amazon online áruház, az IKEA svéd bútoráruházlánc vagy a Fiat olasz autógyár mindenféle könyvelési trükköt bevetve igyekezett papíron bevételei minél jelentősebb részét a luxemburgi, gyakran szinte csak postafiókként működő leányvállalathoz átcsoportosítani. Így végül ahelyett, hogy a működés helyén fizették volna meg az adót, a luxemburgi költségvetést gyarapították a még a rendkívül alacsony adókulcs mellett is számottevő befizetéseikkel.

Bár a luxemburgi intézményes vállalati adóelkerülésnek igazából csak a mérete volt új és meglepő, különösen kényessé tette a kérdést, hogy Juncker, az EB elnöke 18 éven keresztül a nagyhercegség kormányfője, 20 éven át pedig pénzügyminisztere volt, tehát tagadhatatlan a személyes szerepe az amúgy teljesen törvényes, de nem túl etikus konstrukció kidolgozásában. Az EB nem is habozott sokáig, és új javaslatokkal állt elő az egyébként számos más EU-tagállam, elsősorban Írország és Hollandia által előszeretettel alkalmazott adóverseny visszaszorítására. Ezeknek a terveknek a vitáján lesz most kénytelen fokozott politikai figyelemtől övezve, a szabályok szerint függetlenként, az állásfoglalástól tartózkodva elnökölni az apró állam. Őt pedig éppen Hollandia követi majd a kényelmetlen pozícióban.

Az egyik fontos javaslat átláthatóságot vezetne be a luxemburgihoz hasonló adómegállapítások rendszerében. Mivel az adók kiszabása kizárólagos nemzeti hatáskör, továbbra is minden tagállamnak szíve joga lenne olyan egyedi megállapodást kötni a külföldi befektetőkkel, amilyet jónak lát, ám a tervezet értelmében ezeket a jelenleg többnyire titkos dokumentumokat kénytelen lesz automatikusan megosztani az összes többi uniós kormánnyal. Vagyis ha valaki ehhez a nem túl etikus eszközhöz nyúl, mindenki nyomban értesül róla. Ettől azt várják, hogy megszűnik az egymás alá ígérés versenye az egyedi adók megállapításakor. Az Európai Parlamentnek külön a LuxLeaks-ügy vizsgálására létrehozott szakbizottsága ennél is tovább menne, és nemcsak a kormányok közti kommunikációt írná elő kötelezően, de mindenki számára elérhetővé tenné ezeket a megállapodásokat, a média és a közvélemény nyomásának növekedését várva tőle. Ez különösen fontos lehet annak fényében, hogy a luxemburgi hatóságok képviselői nyilvános meghallgatáson kijelentették, számos ilyen egyezményről ők értesítették a brit és a német kormányszerveket, ahonnan semmilyen reakció nem érkezett.

A másik, ha lehet, még kényesebb kezdeményezés a közös konszolidált társaságiadó-alap bevezetése lenne. A bonyolult megnevezés mögött olyan koncepció rejlik, amin keresztül összeurópai szinten állapítanák meg a több tagállamban is tevékeny cégek adóalapját, így azok egyetlen társaságiadó-bevallást nyújtanának be. Ez továbbra sem érintené az adómegállapítás nemzeti jogát, nem lenne egységes adókulcs, csak egységes adóalap, amit aztán a valós vállalati tevékenység és a nemzeti adókulcsok arányában osztanának szét a tagállamok között, ezáltal garantálva, hogy minden cég ott fizessen adót, ahol a tevékenységét valóban végezte. Ezzel nagyban visszaszorítható lenne az adóoptimalizálás, mégsem magától értetődő a javaslat támogatása.

A költségvetések bevételét európai szinten növelné ugyan a rendszer bevezetése, de számos olyan ország versenyelőnyét megszüntetné, melyek az ilyen konstrukcióknak köszönhetően vonzottak magukhoz rengeteg befektetést. Hosszú távon persze egészségesebb és igazságosabb gazdasági modellt eredményez, ám a rövid távú politikai logikával mégis ellentétes az ilyen döntés. A vállalatok számára az általános adószintet is emelné a változás, amitől az európai cégek a globális versenyképességüket féltik, a kormányok pedig a külföldi, főleg amerikai és ázsiai befektetések visszaesésétől tartanak.

Már az OECD szintjén is vannak kezdeményezések az agresszív adótervezés és nyereségáthelyezés visszaszorítására, de addig is Európa nagy lehetőség előtt áll fenntarthatóbb és igazságosabb adórendszer kialakítására. A mostani fokozott figyelem a politikai kompromisszumkészséget is növelheti, mivel egyre több országban kerülnek felszínre az egyenlőtlenségekkel szembeni ellenérzések, így az EU leggazdagabb, éppen elnöklő országa számára is különösen nehezen védhetővé vált a konstrukció, amelynek keretében titkos szerződésekben 27 másik tagállamot fosztott meg adóbevételektől. A megegyezésre jó eséllyel csak akkor lesz azonban valós lehetőség, ha arra még a választói és politikai nyomás lanyhulása előtt sor kerül.

CSICSAI MÁTÉ / BRÜSSZEL