Akarjátok-e a nadrágszíjatokat három lyukkal beljebb húzni? – tette fel a kérdést a görögöknek a kormányuk a július 5-ei népszavazáson, amire dörgedelmes „nem” volt a válasz. Bő egy héttel később, július 13-án délelőtt, a 17 órán át tartó, szenvedélyes és kimerítő tárgyalások után a fáradtan kamerák elé álló Alexisz Ciprasz kormányfő viszont azt közölte meghökkent honfitársaival: nemhogy öt lyukat kell húzniuk a szíjon, de még a nadrágot is poroszosan az élére kell vasalniuk. Az eurózóna 18 másik tagja, a németek diktátumát elfogadva, olyan magas árat szabott ugyanis a görög euró és a görög gazdaság megmentéséért, amit korábban Athénban elképzelhetetlennek tartottak. A még a megfontolt fogalmazásairól ismert londoni The Economist hetilap által is fájdalmasnak és megalázónak minősített megállapodás jelentette végkifejletért egyaránt felelős a keményfejűen megjátszott vabankba belebukó baloldali populista Sziriza párt, illetve a görög adósságválságra makacsul csak a megszorítások mind brutálisabb dózisát kínáló eurózóna.
Az utóbbi öt évben, két részletben összeállított 240 milliárd eurós mentőcsomag után Athén úgy kaphat újabb három évre 86 milliárdot – ami GDP-je 40 százalékával egyenlő –, ha szigorú és ütemezett feltételeknek tesz eleget. Szerda éjfélig adtak határidőt a Ciprasz-kormánynak arra, hogy a parlamenten átverekedje a 23 százalékos normál áfakulcs kiterjesztését, a vállalati nyereségadó 28 százalékra srófolását, a korkedvezményes nyugdíjlehetőség további szűkítését, valamint azt, hogy a nyugdíjkorhatárt 2022-ig 67 évre emeljék. És ez még csak a kezdet. Az eurózóna állam- és kormányfői valóságos menetrendet állítottak össze arra, hogy Athén végrehajtsa azokat a reformokat, amelyekkel nemcsak a válság kezdete, hanem évtizedek óta adós, és amelyekkel a követeléseket megfogalmazók ki nem mondott óhaja szerint „normális” eurózóna-országgá válhat. Ilyen intézkedések közé tartozik a statisztikai hivatal függetlenségének garantálása, a bankrendszer szabályozásának hozzáigazítása az EU-s normákhoz, a munkaerőpiac liberalizálása (a zárt szakmák megnyitása), a gazdasági tevékenységet bénító bürokrácia lenyesése, valamint a pártok klientúrájának és a politikai beavatkozásnak a száműzése az államapparátusból.
A most egyszerre a görögök nyakába öntött elvárások közgazdaságilag igazolhatók, és nem is egy feltétel a felsoroltak közül több más EU- vagy eurózónatag javára is válna. Úgy tűnik, mintha az ország hitelezői megunták volna, hogy Athén az ígéreteit megszegve elodázza a szükséges reformokat, különösen amióta januárban hatalomra jutott az Európai Bizottság, az IMF és az Európai Központi Bank alkotta trojkát nemkívánatosnak beállító és heccelő Sziriza. A Ciprasz elé rakott ultimátumot viszont sokan puccsnak, de legalábbis bosszúnak tekintik. Utóbbit fogalmazta meg az eurózóna – s azon belül is Berlin – megszorításokat erőltető gazdaságpolitikáját hosszú ideje őrültségnek nevező Paul Krugman amerikai közgazdasági Nobel-díjas kolumnista, aki szerint a görög szuverenitást is lábbal tiporják.
Ezt a megállapodás bírálói szerint nemcsak az mutatja, hogy a feltételek betartását a trojka emberei az athéni kormány működésébe is belenyúlva ellenőrizhetik, hanem a szintén német nyomásra létrejövő, 50 milliárd eurós vagyonalap is, amibe privatizálandó görög állami tulajdont tesznek majd. Az ötlet hallatán az addig mindenben kapituláló Ciprasz felállt az asztaltól, és csak Donald Tusknak, az Európai Tanács lengyel elnökének határozott fellépésére alakult ki a kompromisszum a megoldást erőltető Angela Merkel német kancellárral. Az alku eredményeképpen a görög kormánytól függetlenül működő vagyonalap székhelye nem Luxembourgban, hanem Athénban lesz, és a privatizációból remélt 50 milliárd eurónak nem az egészét fordítják adósságcsökkentésre, a negyede egyelőre meg nem határozott befektetésekre visszacsorog majd a görög gazdaságba.
A nehezen összehozott egyezség az alaposan kidolgozott részletek ellenére tele van bizonytalansággal. Senki sem tudja, van-e a harmadik mentőcsomag három éve alatt értékesíthető 50 milliárd eurónyi görög állami vagyon, és azért a vevők – ismerve az eladó szorult helyzetét – hajlandók-e reális árat fizetni. Az újabb megszorítások garantálják a hatodik éve tartó recesszió folytatódását, ám a gazdaságélénkítésre EU-forrásokból későbbre kilátásba helyezett 30 milliárd euró délibábnak tűnik. Ráadásul a 86 milliárd euró folyósítása csak a végleges megállapodás után indulhat meg, addig pedig Görögország legalább 12 milliárd euró áthidaló hitelre szorul, hogy eleget tudjon tenni a törlesztési kötelezettségeinek.
A legnagyobb bizonytalanság viszont politikai. Ciprasznak úgy kell átvernie a parlamenten a máris tiltakozásokat kiváltó brutális megszorításokat, hogy csak 12 fős többsége van, és nemcsak a pártjában, de annak radikális nacionalista koalíciós szövetségesénél is jelezték, hogy ennél többen szavaznak majd a diktátum ellen. Az ellenzékben lévő konzervatív Új Demokrácia és a Pánhellén Szocialista Mozgalom (Paszok), valamint az integrációpárti, mérsékelt Potami (Folyó) nevű párt – az euró újabb áldozatok árán történő megtartását a valutaunióból való kizuhanásnál kisebb bajnak tartva – viszont kész igennel szavazni, és megmenteni az alkut. Ez azonban nemcsak pikáns fordulat, de politikai káoszhoz, a koalíció széteséséhez és akár előrehozott választáshoz is vezethet Görögországban. Ciprasz dolgát nem könnyítették meg, hogy a megszorításokért cserébe még csak kilátásba sem helyezték annak a GDP 180 százalékára rúgó görög államadósságnak a csökkentését, amiről közgazdászok úgy tartják: nem kinőhető vagy visszafizethető, csak ezt a politikusok még nem merik kimondani.
Míg az athéni parlamentnek a megszorításokat, hat tagállam törvényhozásának az újabb mentőcsomagot kell jóváhagynia. Ausztria, Észtország és Szlovákia aligha lesz kerékkötő, s talán Hollandia is beérte azzal, hogy kezdeményezésére belevették a feltételek közé: a Ciprasz-kormánynak minden olyan költségvetési intézkedést vissza kell vonnia, amellyel megsértette a két korábbi mentőakcióhoz mellékelt feltételeket. Finnország viszont akár meg is torpedózhatja a kínkeservesen összeállított programot, ha a koalícióban részt vevő euroszkeptikus Finn Párt (a korábbi Igaz Finnek) példáját követve elegen vélik úgy, hogy Görögország egyetlen eurócentet sem érdemel, és az eurózónán kívül a helye.
Még Merkelnek is meg kell küzdenie a Bundestaggal (lásd Merkel: görögöt fogtam című írásunkat), ám érvelhet azzal, hogy majdnem mindent elért, amit akart. Bár Timothy Geithner volt amerikai pénzügyminiszter tavaly megjelent visszaemlékezésében felidézte, hogy német kollégája, Wolfgang Schäuble már 2012-ben lelkesen ecsetelte Athén eurózónából való eltávolításának előnyeit – nem kellene tovább finanszírozni a német közvélemény által korruptnak és költekezőnek tartott görögöket, és a szankció figyelmeztetés lenne a valutaunió többi fegyelmezetlen tagjának –, Merkel az euróövezet egyben tartását egyelőre fontosabbnak ítélte. Az pedig, hogy az akaratát sikerült elfogadtatnia, a kommentárok szerint azt mutatja, az EU-n belül Németország gazdasági primátusa mellé immár politikai is társul, s noha Francois Hollande francia elnök a Merkel és a Ciprasz közötti vagyonalap-kompromisszum tető alá hozójának szerepében tetszeleg, ez nem több szépségtapasznál. Vagyis megszületőben van Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter kérdésére a válasz, miszerint kit kell felhívni, ha Európával akar beszélni: a készülék alighanem a német kancellárnál csörög ki.
NAGY GÁBOR
