A frász kerülgeti az amerikai nemzetbiztonsági elit tagjait, mert rövidesen meg kell nyitni a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) és más szolgálatok aktáit Donald Trump New York-i ingatlanmágnás előtt. A szájára lakatot tenni képtelen, üzletemberből lett szélsőségesen populista republikánus politikusra persze még nem a legféltettebb titkokat bíznák rá, és nem rögtön, de 1952 óta szokás, hogy a két nagy párt elnökjelöltjét az őket „megkoronázó” nyári konvenció után tájékoztatják bizalmas információkról, egyelőre homályban hagyva azok forrásait, illetve megszerzésének módszereit.
A Trumpot életveszélyes hordószónoknak tartók számára – akik azt is meghökkenten hallották, hogy a milliárdos többször is elismerően szólt Vlagyimir Putyin orosz államfőről – némi nyugalmat kínálhat, hogy a megnyitandó adatok körét a hivatalban lévő elnök határozza meg. A teljes tájékoztatás pedig csak a novemberben megválasztott új elnöknek jár majd, még hivatalba lépése előtt. Márpedig a Fehér Ház jelenlegi ura, a demokrata Barack Obama várhatóan óvatos lesz, mert nemrég figyelmeztette a sajtót és a választópolgárokat, hogy ne tekintsék politikai valóságshow-nak az elnökválasztási kampányt, és komolyan vizsgálják meg, ki mit ajánl program gyanánt.
Az alig burkolt célzás az évtizedes bulvártapasztalatokkal bíró Trumpra vonatkozott, aki a múlt heti indianai előválasztáson tönkreverte két maradék pártbéli riválisát, Ted Cruz texasi szenátort és John Kasich ohiói kormányzót, s ők vissza is léptek a versenyből. Így Trump előtt megnyílt az út ahhoz, hogy a republikánus párt elnökjelöltje legyen a júliusi clevelandi konvención. Erre senki nem gondolt, amikor a milliárdos tavaly júniusban a róla elnevezett manhattani toronyházban lévő háromszintes luxustetőlakásából az átriumba leliftezve bejelentette, hogy az USA elnöke akar lenni. Rögtön meg is adta kampánya alaphangját, amikor arról beszélt, hogy hatalmas falat húzna fel a mexikói határon, mert délről bűnözők és nemierőszak-tevők árasztják el az országot, s ellopják a munkahelyeket. Azóta sem lankadt. Kiszólásaival módszeresen magára haragította a spanyol ajkúakat, az afroamerikaiakat, a nőket – elnyerte viszont azoknak a dühös fehér munkásosztálybeli férfiaknak a támogatását, akik a 2008-ban kezdődött gazdasági válságot, a republikánus pártelitet, az olcsó kínai és mexikói munkaerőt, és úgy általában a globalizációt okolják a gondjaikért.
AFP / Timothy A. Clary
A republikánusok joggal mondják, hogy több mint három évtizede a legerősebb mezőny gyűlt össze a jelöltségükre pályázókból, de miközben a riválisai egymás támadásával voltak elfoglalva, Trump egyesével a politikai megsemmisülésbe küldte őket. Az 1980-as évek óta a bulvársajtó kedvencének számító, tévés személyiségként megfizethetetlen tapasztalatot szerzett, narcisztikus milliárdos ugyanis tudja: bármit mondhat, az a lényeg, hogy uralja a híradásokat, s minél bombasztikusabb, amit kiejt a száján, annál jobb. Ismert, hogy minden tévés meghívásnak, interjúkérésnek, telefonos megkeresésnek eleget tesz, a borítékolhatóan provokatív megszólalásait világgá röpítő Twitter mikroblogon több követője van, mint a vetélytársainak együttvéve.
Az eddigi előválasztások során a republikánus párt se lenyelni, se kiköpni nem tudta Trumpot (HVG, 2016. március 12.), most viszont kénytelen együtt élni azzal, hogy november 8-án ő áll sorompóba az elnökségért, valószínűleg Hillary Clinton volt first ladyvel és exkülügyminiszterrel szemben. A szavazóbázisa dühét felfogni és enyhíteni is képtelen pártelit dilemmája, hogy Trump megtagadásával a pártszakadást kockáztassák, vagy orrukat befogva álljanak a milliárdos mellé, s tegyék a megszokott rutinná a nyári konvenciót. Ahol nem lesz jelen a két, még élő republikánus exelnök, George Bush és fia, George W. Bush, akiknek az ideológiai alapú keserűségét csak fokozta, ahogyan Trump elbánt a szintén a jelöltségre hajtó másik Bush fiúval, Jeb volt floridai kormányzóval. A távolmaradók között lesz Mitt Romney legutóbbi republikánus elnökjelölt, míg a pártfegyelmet és a részvételt választja a milliárdos által egyébként háborús hősi mivoltában vérig sértett John McCain arizonai szenátor. Akit sokan felelősnek tartanak azért, hogy a pártra rászabadult a józan észt megcáfoló populizmus, amikor 2008-ban sokak megdöbbenésére Sarah Palin alaszkai kormányzót választotta az alelnökjelöltjének.
hvg
A republikánusok jelenleg legbefolyásosabb személyisége, s egyben legmagasabb rangú választott politikusa, Paul Ryan házelnök – aki négy éve Romney alelnökjelöltje volt a vesztes csatában – egyelőre nem tudta rávenni magát Trump támogatására, de nem zárta ki, hogy ezt végül megteszi. Ehhez politikai elemzők szerint az kell, hogy a milliárdos tegye magáévá pártja konzervatív alapértékeit, és vegyen vissza populista kiszólásaiból. A kompromisszumkeresést segítheti, hogy természetesen a párt is szeretné megnyerni az elnökválasztást – azt pedig külön, hogy Clintont megfosszák a győzelemtől. Bár a csalódottak közül ezt néhányan sürgetik, nincs idő és esély arra, hogy egy „igazi konzervatív” harmadik elnökjelöltet állítsanak, ami politikai öngyilkosság is lenne. A nemcsak férfiúi képességeiről, de a vagyonáról is nagyot mondani szerető Trump pedig az elnökségért vívott kampányban rászorulhat a párt gépezetére, valamint finanszírozási forrásaira, hiszen a mostantól novemberig tartó kampánya óvatos becslések szerint is fölemészthet 1,5 milliárd dollárt.
Az előválasztáson aratott sikereit látva már senki nem meri kizárni, hogy Trump bemasírozhat a Fehér Házba is – bár azt talán nem veszi a nevére. De az is elképzelhető, hogy irtózatos vereséget szenved, és magával rántja a mélybe a republikánusokat, akik elveszítik a képviselőházi és a szenátusi többségüket is. A közvélemény-kutatások ugyan Clinton fölényes előnyét mutatják, de egyrészt a választók figyelme igazán az aprólékosan tévéshow-vá koreografált konvenciók után fordul az elnökjelöltek felé, másrészt akadt már ekkora ledolgozott hátrány az USA történelmében.
Trump dolgát nehezíti, hogy a fehérek egy részén kívül – akik zömének megnyerése Ronald Reagannek 1984-ben még az elsöprő győzelemhez, a demográfiai változások miatt Romney-nak 2012-ben már csak a biztos vereséghez volt elegendő – szinte minden választói csoportot elvadított. Nézetei gyakori változását azzal magyarázza, hogy üzletemberként azt tanulta, minden tárgyalás a kiinduló vélemények módosításával jár – márpedig az egész elnökválasztást egy nagy üzleti tárgyalásnak tekinti. Túl azon, hogy a politikai pálya inkább hitelességi kérdés, a baj inkább az, hogy mondandója koherens programot még nyomokban sem tartalmaz, külpolitikai és gazdasági ötletei pedig még annál is ijesztőbbek, mint a muszlimok beutazásának átmeneti megtiltása vagy az illegális bevándorlók deportálása a mexikói határra felhúzott hatalmas fal mögé.
A csődközeli helyzetet többször is megjárt, eladósodott üzletemberként elképzelhetőnek nevezte, hogy az USA az államkötvényeit nem névértéken fizeti vissza, hanem diszkonttal visszavásárolja a papírokat a másodlagos piacon. Ezzel az egész világot megrengető pénzügyi válságot idézne elő, és mellékesen nem jelölné újra Janet Yellent a jegybank szerepét betöltő Fed élére, mert a közgazdász „nem republikánus”. Az adócsökkentéssel összekapcsolt kiadási programjával a költségvetést tenné tönkre, a 11 millió illegális munkanélküli kiutasításával pedig nemcsak az építőiparban és az agrártermelésben idézne elő súlyos válságot, de a gazdaságot is recesszióba taszítaná. Ami viszont a világ többi demokratikus országát kétségbe ejti, hogy felrúgná a második világháború után kialakult Pax Americanát. Protekcionista intézkedésekkel rombolná a globális kereskedelmet, és izolacionizmussal vonná ki az USA-t több gócpontról, miközben mindkét téren keményen fellépne Kínával szemben, akár egy komolyabb konfliktustól sem visszariadva.
hvg
Clinton tetemes helyzeti előnnyel veszi fel a küzdelmet az elnökségért. Hiszen ha csak azt a 18 szövetségi államot (és a fővárost, Washingtont) hozza, amely 1992 óta minden alkalommal a demokrata jelöltre szavazott, akkor máris 242 elektora van a győzelemhez szükséges 270-ből. A hiányzó 28 összeszedése azonban 2000-ben Al Gore-nak és négy évvel később John Kerrynek sem sikerült, mindkétszer a hasonló számítás alapján 13 államról és 102 elektorról induló George W. Bush nyert. Igaz, első alkalommal a mérleget elbillentő Florida a legfelső bíróság beavatkozása után került Bush birtokába, aki 2004-ben is csak 35 elektorral győzött, miközben Obama 2008-ban 192-vel múlta felül McCaint, majd 2012-ben 126-tal Romney-t.
Az amerikai választópolgárok azonban nemcsak Trumpot, Clintont sem kedvelik különösebben. A volt first lady nagy szerencséje, hogy az ellenfele éppen Trump, így sokak számára olyannyira a kisebbik rossznak tűnik, hogy novemberben akár még republikánusok is átszavazhatnak rá. Clinton komoly hitelességi deficittel küzd, híres arról, hogy a változó közvélemény-kutatások láttán hajlamos szélkakasként módosítani a véleményét – legyen szó az iraki háborúról, a melegházasságról vagy a szabadkereskedelemről.
A külügyminiszterként működtetett magán e-mail-szerverének ügyét még az FBI is vizsgálja, és külön keresztje, hogy még nem adta fel a küzdelmet demokrata riválisa, Bernie Sanders vermonti szenátor. A Clintont is balra toló – az amerikaiak dühét baloldali populizmusa vitorlájába fogó – Sanders és követői azt szeretnék, ha nézeteik a júliusi philadelphiai konvención bekerülnének a hivatalos elnökjelölti programba. Az eredetileg 17 fős republikánus mezőnyt látva senki nem gondolta, hogy Trump hamarabb szórja ki vetélytársait, mint ameddig az outsidernek tekintett Sanders állja a sarat. A visszalépését szorgalmazó Clinton-híveket viszont a szenátor csapata arra emlékezteti, hogy 2008-ban politikai tőkegyűjtés céljával Hillary is még mindig kampányolt, amikor már biztos volt Obama jelöltsége.
