Az államfői posztot majd két és fél évig nem töltötték be Libanonban, de az ország paradox helyzetét mutatja, hogy ez nem okozott különösebb problémát. A Bejrútot elárasztó elhordatlan szemét okozta tavalyi válságot leszámítva nem merült fel új, nagyobb horderejű politikai kérdés, és a szomszédos Szíriában dúló polgárháború ellenére a jelentősebb erőszakhullám is elmaradt. De vajon stabilabbá válik-e Libanon attól, hogy a fő politikai erők kompromisszumának eredményeképpen a törvényhozás 45 sikertelen szavazás után államfőt választott, mégpedig a 81 éves Michel Aoun maronita keresztény politikus személyében?
A meglepetéshez elsősorban az kellett, hogy a vallásilag rendkívül színes politikai paletta két nagy csoportosulása, a síita Hezbollah és a szunnita Szaad Hariri vezette Jövő Mozgalom megállapodjon. Ennek megfelelően a 128 fős parlamentben létrejött a többség, így Aount sikerült elnökké emelni, Hariri pedig kormányt alakíthat. Az 1975–1990-es polgárháborút lezáró táifi megállapodás és az ez alapján elfogadott alkotmány szerint az államfő keresztény, a kormányfő szunnita, a parlamenti elnök pedig síita.
A libanoni vallási-politikai csoportok mögött azonban hagyományosan külső hatalmak is állnak. Így a megállapodás a háttérben lévő államok valamiféle kompromisszumát is mutatja, vagy azt, hogy valamelyik fél eltávolodott libanoni potentátjától. A Hezbollah iráni támogatása aligha kétséges, és Aoun, valamint a pártja, a Szabad Hazafias Mozgalom (FPM) pedig a síita szervezet szövetségese. A Hariri – illetve korábban a 2005-ben meggyilkolt apja – által vezetett szunnita erők mögött Szaúd-Arábia áll, így felmerül a kérdés, hogy az engedmény mennyire volt Rijád döntése, és mekkora részben a libanoni szunnita politikusé.
A 29 hónapig tartó elnöki vákuum valójában Hariri népszerűségének ártott, és a szaúdiak bizalma is megrendülhetett benne. A milliárdos üzletember tehát dönthetett a politikai realitásoknak megfelelően. Mégpedig annak ellenére, hogy Rijád nem támogatta Aount, attól tartva, az új elnök révén a Libanon feletti iráni befolyás csak tovább erősödik. Ugyanakkor Szaúd-Arábia az utóbbi hónapokban láthatóan kivonulni látszik Libanonból. Szeptemberben visszahívta bejrúti nagykövetét, és felfüggesztette a libanoni hadseregnek juttatott támogatásokat.
Könnyen lehet, hogy Rijád taktikai okokból adja fel Libanont, hiszen a regionális riválisának tartott Iránnal ádáz küzdelmet vív helyi csatlósain keresztül Szíriában. Hadserege pedig Jemenben háborúzik az Irán támogatását élvező ottani síita erőkkel. Akárhogy van is, Irán máris kihasználta az új libanoni fejleményt. Mohamed Dzsavad Zarif iráni külügyminiszter volt az első a külföldi vezetők közül, aki találkozott az új libanoni elnökkel. Igen magas rangú küldöttséget vezetett Bejrútba, ami jelzi, hogy Teherán még szorosabbra kívánja fűzni a politikai és a gazdasági kapcsolatokat Libanonnal. Aoun fogadta Basar Asszad szír elnök küldöttjét is, és így összeér a Teherán–Damaszkusz–Bejrút-tengely, amelytől Szaúd-Arábia oly paranoiásan tart.
Az új fejlemény abszurditását fokozza, hogy Aoun korábban határozott Szíria-ellenes álláspontot képviselt, és a Hezbollah sem tartozott a szövetségesei közé. A „Tábornok” – ahogy nevezték – a libanoni hadsereg vezérkari főnöke volt az 1980-as években, és a polgárháború utolsó éveiben az egyik rivális kormány élén állt. Erői heves harcokat vívtak az ellenlábas keresztény milíciával és a Libanonba bevonuló szíriai hadsereggel. Ezek a harcok a legádázabb, legvéresebb összetűzések voltak a polgárháború során.
A szíriai hadsereg 1990-ben Aount végül menekülésre kényszerítette – a francia nagykövetségen talált menedéket, majd franciaországi száműzetésbe távozott. Ellenezte a polgárháborút lezáró táifi békemegállapodást, mert az csökkentette Libanon egykor legbefolyásosabb vallási csoportjának, a keresztények felét számláló maronitáknak a hatalmát, gyengítve például a hagyományosan maronita által betöltött elnök jogkörét, és növelve a szunnita kormányfőét. A megállapodás a vallási csoportok arányának változását követte: csökkent a keresztények létszáma, és nőtt a muszlimoké. Aoun a távolból is erősen lobbizott a Libanon feletti szír bábáskodás ellen, aminek fokáról sokat elárul, hogy a két ország között az 1943-ban elnyert függetlenségük óta (egészen 2008-ig) nem volt diplomáciai kapcsolat. Damaszkusz lényegében Nagy-Szíria részeként tekintett földközi-tengeri szomszédjára.
Aoun pálfordulását megelőzte, hogy 2005-ben Bejrútban meggyilkolták Rafik Hariri kormányfőt, ami drámai változást hozott a libanoni politikában. A merénylet szálai Damaszkuszba vezettek, és a cédrusos forradalomnak nevezett tüntetéseknek – valamint a nemzetközi nyomásnak – köszönhetően a szíriai hadsereg kivonult Libanonból, Aoun pedig 11 nappal később haza is tért. Új pártját, az FPM-et azonban nem az egykori, Damaszkusz-ellenes szövetségeseivel hozta létre. Inkább kibékült Szíriával, látványosan elutazott a szír fővárosba, és 2006-ban szövetséget kötött a Hezbollahhal, amit megpecsételt a találkozója Haszan Naszrallah sejkkel, a síita mozgalom vezérével.
A 2005-ös politikai fordulat ellenére Aoun a hívei körében népszerű maradt, amit elsősorban a róla kialakult azon képnek köszönhetett, hogy a függetlenség elkötelezett híve. Többször is kirohant a Libanonra jellemző korrupció ellen, és bírálta azt a tradíciót, hogy a hadurak és klánvezérek által irányított pártok és politikai erőcsoportosulások vezetése apáról fiúra száll. Csakhogy tavaly éppen ő hagyományozta saját pártja vezetését a korrupcióval vádolt vejére. Elnökségére azonban ennél sokkal nagyobb veszélyt jelent, ha a Hezbollahhal kötött szövetsége pusztán taktikai jellegű, és csupán a poszt megszerzését szolgálta. Nem támogatja őt Libanon második legnagyobb síita szervezete, az Amal, de Valid Dzsumblatt drúz vezér sem.
