Miközben szerte a kontinensen Emmanuel Macron fölényes győzelmére és az európai integráció újfent való megmenekülésére durrantak a pezsgőspalackok, a szeptemberi német Bundestag-választásokhoz vezető politikai út is új mérföldkőhöz érkezett. Az ugyancsak most vasárnap tartott schleswig-holsteini tartományi választások, a jövő heti észak-rajna–vesztfáliai „kis Bundestag-választásokkal” együtt az utolsó valódi megmérettetésnek és politikai hangulatszondázásnak számítanak az őszi szövetségi választások előtt, melyek európai politikára gyakorolt hatását, hasonlóan a francia elnökválasztási küzdelemhez, aligha lehet túlbecsülni.

A választások fő, a 2,8 millió lakosú Schleswig-Holstein határain jócskán túlmutató tanulsága, hogy egy alig három hónapos politikai tündérmese szinte biztosan véget ért. Nincs többé „Schulz-hatás”, az SPD szövetségi szinten markánsan leszakadóban van az Angela Merkel vezette CDU–CSU-pártszövetséghez képest. Ám nem csupán a szociáldemokrata pártelnök és kancellárjelölt Martin Schulz küszködik azzal, hogy az autoszuggesztív kancellárváltó hangulatot saját pártján belül és a német közvélemény soraiban fenntartsa. Nem pusztán a közvélemény-kutatások mérnek egyre szélesebbre nyíló ollót a két nagy néppárt között, és ennek során rendre 30 százalék alatti értékeket a szociáldemokratáknak. De ráadásul még az egy hónapja biztosan nyerhetőnek tartott két tartományi választási megmérettetésből is keserűen elbukta az SPD a schleswig-holsteinit, míg a második, észak-rajna–vesztfáliai esetében is sűrű viharfellegek gyülekeznek a szociáldemokrata pártvezetés feje felett.

Az utolsó két hét médiaküzdelmeinek köszönhetően ugyanis a becsült szavazatok 26,7 százalékával második helyre szorult a schleswig-holsteini tartományi választásokon a 2012 óta a tartományi miniszterelnököt adó, Torsten Albig vezette SPD. A 32,9 százalékot szerző tartományi CDU elnöki posztját mindössze 2016 novembere óta betöltő Daniel Günther jelenleg abban a tudatban várhat kormányalakítási megbízására, hogy választási győzelmével egyszerre írt kis politikatörténetet és tett nagy szolgálatot szövetségi pártjának, és nem utolsó sorban Angela Merkelnek. Kis politikatörténetet írt, ugyanis elsőként sikerült a Merkel-éra lassan tizenkét éves szövetségi kormányzása alatt ellenzéki pozícióból visszahódítania egy tartományi miniszterelnöki posztot a kereszténydemokraták számára. Ráadásul mindezt egy teljesen szétzilált regionális pártszervezettel a háta mögött, melynek élén négy pártelnök állt az elmúlt öt év során, egy olyan tartományban, melyben hetekkel ezelőttig biztos újrázóknak számítottak Torsten Albig szociáldemokratái. Erre mondják azt a berlini CDU-központban, hogy chapeau…

Mivel a nagykoalíciós kormányzás társadalmi megítélése egyre inkább negatív a Német Szövetségi Köztársaságban, mind a két nagy néppárt előre elhatárolódott ennek lehetőségétől a kampány során. A majd 13 százalékot szerző Zöldekkel, és az északon tradicionálisan erős, 11 százalékot begyűjtő liberális FDP-vel együtt a CDU és az SPD is kétség kívül kormányképes többséggel rendelkezne, így valójában a két kisebb párt lép elő a királycsináló szerepébe. Ugyanakkor mivel sem a Zöldek, sem az FDP nem zárkózott el a kereszténydemokratákkal közös fekete-zöld-sárga Jamaica-koalíció gondolatától, Daniel Günther kormányalakítási megbízása döntőnek is bizonyulhat a kormánykoalíció tekintetében.

Ugyan minden német politikai elemzés alapja, hogy a tartományi választási eredményeket a saját kontextusukban kell értelmezni, és csak óvatosan, áttételes módon lehet belőlük következtetni a szövetségi erőviszonyok alakulására, a Schulz-hatás végét jelző schleswig-holsteini választási vereség könnyen önmagát erősítő spirálnak bizonyulhat az SPD számára. A szociáldemokratáktól újra elpártoló bizonytalan szavazók nélkül könnyen a mostanihoz hasonló forgatókönyv mentén futhatnak majd le az észak-rajna–vesztfáliai választások is, ahol az immár 2010 óta kormányzó „Landesmutti” Hannelore Kraft kényelmes fölénye olvadt a CDU-val folytatott fej-fej melletti küzdelemmé az utóbbi hetekben. Ráadásul Észak-Rajna–Vesztfália, a legnépesebb német tartomány, parlamenti választása nem pusztán csak a mérete okán főpróbája a szociáldemokraták számára az őszi Bundestag-választásoknak. Ha az SPD ugyanis azokban a tartományokban nem képes magabiztos fölénnyel győzni, ahol eddig a legszervesebb társadalmi beágyazottsággal, robosztus pártszervezettel és stabil kormányzati pozíciókkal rendelkezett, akkor esélye sincs arra, hogy elegendő választót tudjon mobilizálni a CDU szeptemberi megszorongatásához például azokban a keleti tartományokban, ahol az elmúlt évek során rendre 20 százalék alatti eredményeket produkált és mára nagy néppárti karakterét is elvesztette.

Fontos pozitívum ugyanakkor, hogy az SPD lendületvesztésével párhuzamosan nem érhető tetten az AfD visszaerősödése. A szélsőjobboldali-populista pártot az elmúlt hónapok során szövetségi szinten már rendre 10 százalék alatt mérik; a közvélemény-kutatási eredményeknek megfelelően 6 százalék körüli eredményt ért el Schleswig-Holsteinben, és Észak-Rajna–Vesztfáliában is szintén 6 százalék körülre várják. Hasonlóan az SPD esetében vázolt dinamikához, az AfD gyenge szereplése, a kormányváltó hangulat visszaszorulása, és a CDU megerősödése szövetségi szinten könnyen oda vezethet, hogy sok bizonytalan konzervatív szavazó vált vissza a jobboldali populistáktól a kereszténydemokratákhoz. Ha a nemzetközi politika színpadán nem következnek be előre nem látható nagy átrendeződések, melyek az európai menekültpolitikai helyzet kényes egyensúlyát is felborítják, akkor szinte már most kijelenthető, hogy az őszi német választásokat már nem árnyékolja be szélsőjobboldali veszély. Az AfD be fog ugyan jutni a Bundestagba, de már a pártversenyen belüli harmadik pozíciója sem vehető biztosra.

Ugyanakkor a Schulz-hatás vége és az SPD gyengélkedése nem igazán tágítja szövetségi szinten a lehetséges koalíciós alternatívák körét. Bár az FDP ma biztosan átlépné az 5 százalékos küszöböt, ám várható szövetségi teljesítménye épp úgy a fele lenne a párt schleswig-holsteini eredményének, mint a Zöldek esetében. Egy szövetségi szinten ma viszonylag erős (8-9 %) Die Linkével és a 2013-as 41,5 százalékos teljesítményétől messze elmaradó (34 %) CDU-val számolva továbbra sincs más, parlamenti többséget biztosítani képes koalíciós felállás, csakis az uniópártok és a szociáldemokraták nagykoalíciója. Ez ugyan, a politikai konfliktus és alternatívák demonstratív hiánya miatt, hosszú távon biztosítja a rendszerellenes, populista pártok keresleti piacát a német társadalomban, ugyanakkor rövid távon a lehető legszerencsésebb belpolitikai felállást biztosítja a remélhetőleg újjáéledő és az európai integráció motorjaként újra lendületet vevő német-francia tandem számára. Mindezt ráadásul egy olyan belpolitikai konstelláció keretében, ahol a negyedszer is kancellárrá választott Angela Merkel jobbján Martin Schulz alkancellárként és külügyminiszterként kamatoztathatja az európai politika színpadán gyűjtött eddigi tapasztalatait.

A szerző politológus, külpolitikai elemző, a berlini Freie Universität oktatója