Szent-Iványi István: A Nyugat alkonya?

Vannak kitüntetett évei az emberiség történetének, amelyek hosszú időre meghatározzák a történelem alakulását. A kedvező fordulatot hozó éveket John Dryden költeménye után annus mirabilisnek, a csodák évének nevezzük, de sajnos az annus miserabilist, a nyomorúságok évét is ismerjük. Az előbbire jó példa 1989, az utóbbira pedig 2016, a Brexit és Trump győzelmének éve.

Mi a tét?

A tét az 1989 után létrejött világrend fennmaradása, amit az egyszerűség kedvéért liberális világrendnek is szoktak nevezni. Ennek igazi értékét elsősorban az adja, ami aggodalmaink szerint a helyére léphet. Ez a rend 1989 után váltotta fel a hidegháború időszakát meghatározó kétpólusú világrendet, amit az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai, különösen nukleáris erőegyensúlya tartott fenn. Ez biztosította a stabilitást közel négy évtizeden át, amikor a két szuperhatalom a maga térfelén „rendet tartott”, és a konfliktusokat egymás között, elfogadott szabályok szerint rendezte. A Szovjetunió felbomlását követően ez az erőegyensúly is megbomlott, az utód Oroszország elveszítette szuperhatalmi státusát, és eurázsiai regionális hatalommá vált. Az Egyesült Államok pedig vállalta korábbi szerepének kiterjesztését, az új világrend egyedüli fenntartójának nem túl hálás szerepét. E helyzetbe csakis olyan szuperhatalom kerülhetett, amelyik nagyon jelentős anyagi lehetőségekkel, kiemelkedő katonai potenciállal rendelkezik, és ahol mindehhez küldetéstudat is társul. A világrend azoknak az értékeknek a fensőbbségét hirdette, amelyek az amerikai identitás alapját képezték, de az egész nyugati civilizáció közkincsét is jelentették.

Ennek az új világrendnek az aranykora nagyon rövid ideig tartott. Az első nagy sebet a 2008-as pénzügyi világválság ejtette rajta. Bármennyire is jól működött ez a világrend másfél évtizeden át, korántsem volt mindenki elégedett vele. Hamarabb, mint várható volt, megjelentek a kihívók a láthatáron.

A kihívók

Oroszország - Évek óta dörömböl a kapun, a fele királyságot követelve. A  kilencvenes években még úgy tűnt, hogy a számos súlyos belső problémájával küszködő Oroszország elégedett azzal a hellyel, ami az új világrendben jutott számára. Sem képessége, sem ambíciója sokáig nem ösztönözte arra, hogy ezen változtasson. Vlagyimir Putyin hatalomra kerülését követően ez a hozzáállás alapvetően megváltozott: az új vezetés nem hagyott kétséget afelől, hogy elégedetlen az ország regionális hatalmi helyzetével. Az orosz elnök agresszív, fokról fokra terjeszkedő politikájával folyamatosan tesztelte saját mozgásterének határait és a világrend fenntartójának reakcióit. Az első egyértelmű ilyen kísérletre 2008 nyarán, a grúz válság idején került sor, de még élesebben 2014 tavaszán a Krím félsziget annektálásával, illetve a kelet-ukrajnai szakadárok nyílt katonai támogatásával.

A világrend stabilitásának érdekében különösen fontos szabálynak számított a területi integritás és más országok szuverenitásának tiszteletben tartása. Ezeken a szabályokon átlépni csak valamely nemzetközi szervezet (leginkább az ENSZ) felhatalmazásával vagy a nemzetközi közösség meghatározó tagjainak konszenzusával (Koszovó, Irak esete) volt elfogadott. Oroszország látványosan semmibe vette ezeket a szabályokat, és ezzel nyílt kihívást intézett a nemzetközi közösség normái ellen. E sorba tartozik a 2015 szeptemberében megkezdett szíriai katonai szerepvállalás is, amelynek célja Asszad elnök rezsimjének (és persze az ő kegyéből biztosított orosz katonai támaszpontoknak) a megmentése.

Bármennyire is merész és elszánt Putyin elnök, tervei figyelembe veszik a realitásokat: Oroszország jelenleg nem arra készül, hogy átvegye az unipoláris világrend hegemón hatalmának szerepét. Ehhez sem gazdasági, sem katonai potenciálja nem elég, bár igény és ambíció még erre is lenne. Oroszország a korábbi szuperhatalmi státusának helyreállításán fáradozik, és a jó öreg bipoláris világrendet szeretné feltámasztani. Ezt a szándékát nem is rejti véka alá: Putyin az ENSZ 2015. őszi ülésszakán tartott emlékezetes beszédében, az egykori jaltai megállapodás üdvös hatását dicsérve, felvázolta ennek az általa kívánatosnak tartott többpólusú (valójában kétpólusú) világrendnek a tervét. E szerint Oroszország a saját befolyási övezetében teljesen szabad kezet kapna, és az azon kívüli fontos stratégiai kérdésekben is figyelembe vennék az érdekeit. Cserébe nem sokat kínál: lemond a világ fennmaradó részének fenyegetéséről, úgymond területért békét ajánl. A múltból jól ismert világkép, nemde?

Azon országok számára, amelyek nem tartoznak a feltételezett orosz befolyási övezetbe, látszólag csábító az ajánlat. Csakhogy a történelem arra tanít minket (emlékezzünk a második világháborút megelőző nyugati megbékélési politika kudarcára), hogy a terjeszkedő, elnyomó hatalmak a megállapodásokat csak addig tartják be, amíg nem érzik elég erősnek magukat a felrúgásukra. Semmilyen garancia nincs arra, hogy ez tartós békét hozna az emberiségnek, sőt valószínű, hogy egy ilyen hatalmi alku csak a zsarnok étvágyát növelné a további terjeszkedésre.

Kína - A távol-keleti óriás más utat választ, mint Oroszország. Több évezredes birodalmi múlttal és kultúrával rendelkező nagy országként nem sieti el a dolgot. Rendelkezik egy különleges képességgel, amit Oroszország és más feltörekvő hatalmak nélkülöznek: a stratégiai türelemmel. A kínai vezetők úgy gondolják, hogy van idejük, semmi sem sietteti őket, stratégiai céljuk előbb vagy utóbb úgyis az ölükbe hull. Erős a hitük abban, hogy Kína már a belátható jövőben a világ első gazdasági hatalma lesz, idővel katonai téren is túlszárnyalja valamennyi vetélytársát (jelenleg nem az Egyesült Államok, hanem inkább Oroszország és India számít valódi versenytársának ezen a téren), és akkor a hegemón pozíció magától értetődően az ő jussa lesz. Hivatalosan Kína mindig egy új, többpólusú világrend szükségességéről beszél, és középtávon minden bizonnyal tényleg ez a célja, de ezt csak közbenső állomásnak tekinti az egypólusú világ hegemón hatalmi pozíciójához vezető úton.

A kínai vezetés megkezdte hosszú menetelését ezen az úton. Lépcsőzetes hadseregfejlesztési koncepciója van, évről évre jelentősen növeli a katonai költségvetést. Elkezdődött a hadiflotta korszerűsítése, a Dél-kínai-tengeren eddig hét mesterséges szigetet hoztak létre, ezekből három már most is katonai támaszpontként szolgál. Ezzel Peking megteremtette az elvi lehetőségét annak, hogy bármikor lezárja vagy korlátozza a világ legforgalmasabb kereskedelmi hajózási útvonalát. Évente hozzávetőlegesen ötezermilliárd dollár értékű áru halad át ezen az útvonalon, itt zajlik Japán, Tajvan, Dél-Korea nyersanyagimporjának és készáruexportjának a döntő része. De nemcsak ez a három ország kerül nagyon kritikus helyzetbe és válik könnyedén zsarolhatóvá vagy éppen térdre kényszeríthetővé, hanem az egész világgazdaság is nagyon súlyos válságba juthat, ha Kína lezárja az útvonalat. Ma ezt nem teheti meg, mert ezzel az Egyesült Államok katonai fellépését kockáztatná, aminek a következményei Kínára nézve katasztrofálisak lehetnek. Peking jelenleg erős pozíciókat épít ki arra az időre, amikor a hegemón szuperhatalom garanciája már nem lesz globálisan érvényes, és nem terjed ki a világkereskedelem egészére.

Trump - Oroszország és Kína egyelőre sem külön-külön, sem együtt nem képes a világrend erőviszonyait megváltoztatni és érdemben a maga javára fordítani. Mindkét ország tud súlyos működési zavarokat előidézni, de ez számukra még mindig nagyobb kockázattal jár, mint az Egyesült Államok és szövetségesei számára. Rövid távú taktikai szövetség ugyan elképzelhető közöttük, hosszú távon azonban az érdekeik alapvetően keresztezik egymást, ezért igazi stratégiai szövetséget nem tudnak alkotni.

Most mégis könnyen lehet, hogy veszélyesen közel juthatnak áhított céljukhoz. Ha ez sikerül nekik, azt legfőképpen Trump elnök külpolitikájának köszönhetik. Erről még nagyon keveset tudunk, ráadásul az információk ellentmondásosak, ahogy Trump megnyilvánulásai is azok. A kétoldalú kapcsolatokra alapozott tranzakcionális külpolitikának nagyon komoly kockázatai vannak, és ami számunkra kockázat, az Kína és Oroszország számára esély. Ha az Egyesült Államok feladja szerepét a világrend stabilitásának garantálásában, akkor ez a stabilitás nem marad fenn. Ha meggyengül a NATO, ha az Egyesült Államok kihátrál a kétoldalú védelmi megállapodásokból (Japán, Dél-Korea, Tajvan), ha tétlenül nézi Oroszország ukrajnai agresszióját vagy a Dél-kínai-tengeren zajló terjeszkedést, akkor a világ sokkal bizonytalanabb hellyé válik, és a világrend belátható időn belül felborul. Reméljük, hogy mindez nem következik be. Reméljük, hogy Trump elnök és adminisztrációja is tisztában van a kockázatokkal és a felelősségével, és továbbra is vállalja a népszerűtlen, de nélkülözhetetlen nemzet (indispensable nation) szerepét a világrend fenntartásában.

Miért ne lehetne biztonságos a többpólusú világ?

Elméletileg természetesen ez is lehetséges, és egy ideális világban az is lenne. Itt és most azonban az a többpólusú világrend, ami a most szóba jöhető szereplőkkel nagy valószínűséggel létrejönne, nem a tartós békét, jólétet hozná el, hanem sokkal inkább a káoszt és a bizonytalanságot. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint ideig-óráig a regionális rendek törékeny egyensúlya maradna fenn. Egy orwelli világ a három kontinentális szuperhatalommal. Ez az erősek rendje lenne, ahol a kárvallottak elsősorban a kis és közepes nemzetek, amelyek nem tudják megvédelmezni érdekeiket a regionális szuperhatalommal szemben, és már nem is számíthatnak máshonnan segítségre.

Lehet, hogy a pólusok vezető hatalmai átmenetileg békében élnének, de ez aligha lenne tartós. Mivel értékeik eltérnek, ambícióik keresztezik egymást, érdekeik ütközhetnek, ebből előbb-utóbb létrejöhetnek szövetségek egyes pólusok között másokkal szemben, és a vetélkedés idővel a valódi háborús konfliktushoz is elvezethet. A mostani helyzetben, a jelenlegi szereplőkkel a több pólus kevesebb biztonságot és kisebb stabilitást jelent, mint a mai helyzet.

A kívánatos jövő

Az Egyesült Államok elnöke és az új adminisztráció ebben a formában vonakodik attól az áldozatvállalástól, amelyet ennek a világrendnek a fenntartása megkíván. Márpedig ez a rend csak addig marad fenn, amíg van fenntartója, aki az ezzel járó felelősséget és következményeket vállalja. A jelenlegit az Egyesült Államok tartja fenn, de nem ő a kizárólagos kedvezményezettje. Sokan vannak a potyautasok. A világrend megőrzésének és fenntartásának terheit ezek között az országok között kell tisztességes és méltányos módon megosztani. Abban kétségtelenül igaza van Trump elnöknek, hogy az Egyesült Államokra aránytalanul nagy teher hárult, míg a jótéteményekből nem az erőfeszítéseinek arányában részesült. Ha a nyugati országok vezetői felelősen néznek szembe a jelen helyzet kihívásával, akkor közösen kidolgozzák azt a méltányos tehermegosztási javaslatot, amely elviselhetővé teszi az Egyesült Államok számára a liberális világrend fenntartásában vállalt, továbbra is kiemelt, de immáron nem kizárólagos szerepét. Ha ez nem következik be, akkor félő, hogy a képzeletbeli óra nagyon hamar kongatni kezdi az éjfélt mindannyiunk számára.

Az írás a HVG 2017/07. számában jelent meg.