Szétszedik a HUN-REN kutatóhálózatot: négy központ az ELTE-hez kerül
Még kérdés, hogy az intézetek által használt akadémiai ingatlanegyüttes is átkerül-e.
A háziállatokat és a lakáskulcsokat a házmesternél kell leadni, esetleg a legközelebbi szomszédoknál, a gyerekeket pedig akkor is el kell hurcolni, ha francia állampolgárok. Egyebek mellett ezt is utasításba adták azoknak a francia rendőröknek és csendőröknek, akik 1942. július 16-án hajnali 4 órakor nyakukba vették Párizst, hogy több tízezer zsidót összegyűjtsenek. Az összehangolt razzia során 13 ezer embert kényszerítettek örökre otthona elhagyására. A második világháborús Franciaország legnagyobb zsidóüldöző akciója utóbb a holokauszt ottani szimbólumává vált. Nemcsak azért, mert a hatóságok két nap alatt rendkívül sok foglyot ejtettek, hanem mert először deportáltak nőket és gyerekeket is.
A 75 évvel ezelőtti tragikus eseményt emelte be hirtelen a fordulatokban és indulatokban bővelkedő francia elnökválasztási kampányba Marine Le Pen, a Nemzeti Front jelöltje. A pártot 1972-ben megalapító apja, Jean-Marie Le Pen antiszemita kirohanásai miatt is megbélyegzett szélsőjobboldali politikus két és fél évtizedes konszenzust rúgott fel, amikor a minap azt találta mondani: Franciaország nem felelős az ominózus razziáért. Pedig az 1942 nyarának közepén végrehajtott tömeges deportálás feldolgozása és az azzal való szembenézés nem volt könnyű feladat.
A kutatásokból kiderült, hogy Adolf Eichmann alig egy hónappal a razzia előtt döntötte el, hogy 5 ezer helyett 100 ezer zsidót kell Franciaországból az év folyamán keletre hurcolni. Párizsi jobbkeze, Theodor Dannecker SS-százados első menetben 40 ezer embert akart összegyűjteni a megszállt északi országrészből, közöttük 22 ezret (más források szerint 30 ezret) a párizsi régióból. A francia hatóságokkal való tárgyalások azonban nem mentek simán. Az ország déli kétötödén működő németbarát Vichy-rendszer rendőrfőnöke, René Bousquet még június végén is ódzkodott attól, hogy beosztottai a megszállt északi területeken akciózzanak, és hogy kormánya vállalja a letartóztatások felelősségét. Berzenkedésével elérte, hogy a nácik belementek: a letartóztatások csak a „nemkívánatos elemekre”: a Franciaországba menekült külföldi zsidókra vonatkozzanak.
A Vichy-kormány akkor már – antiszemitizmustól, idegengyűlölettől, gazdasági érdektől vezérelve – másfél éve lázasan kereste a lehetőséget, hogy megszabaduljon a külföldi zsidóktól – állította Alain Michel francia–izraeli történész 2012-ben. A célállomásnak kiszemelt Egyesült Államok azonban nem kért a „zsidóinvázióból”, ezért kapóra jött, hogy a nácik elfogadták: először csak a hazájukból, sokszor német és lengyel területekről menekült zsidókat adják át nekik. Így már Bousquet is készségesen vállalta az együttműködést a párizsi kollégákkal, valamint azt, hogy további 10 ezer „idegen” zsidót küld északra a Pétain marsall által irányított országrészből.
A letartóztatásokat végrehajtó hétezer (más források szerint 4500) rendőrt és csendőrt – a kiszivárgás megelőzésére – csak előző este értesítették feladatukról. Parancsuk úgy szólt, hogy „az akciót a lehető leggyorsabban kell végrehajtani, mindenféle kommentár vagy felesleges beszéd nélkül”, a kivételes elbánást igénylő személyek (például a terhes vagy szoptatós anyák) ügyét is csak utólag, az első gyűjtőponton fogják elbírálni. A korábban a férfiakra korlátozott begyűjtést akkor már nemcsak nőkre, hanem gyerekekre is kiterjesztették. Erre több történész szerint is a Vichy-kormány miniszterelnöke, Pierre Laval adott utasítást „humanitárius okból”, hogy a gyerekek ne legyenek elszakítva a szüleiktől. Alain Michel szerint ez a németek kérése volt, időközben rájöttek: ha csak a külföldieket gyűjtik be, nem lesz meg az elvárt létszám.
A razzia során 4115 gyereket, 5919 nőt és 3118 férfit vettek őrizetbe Párizsban. Azért „csak” ennyit, mert becslések szerint sok ezer embert futni hagytak a jóindulatú rendőrök, vagy elbújtattak a szomszédok. (A három nappal későbbi hasonló razzia Nancyban „kudarcba fulladt”, mivel előző este egy francia rendőrtiszt utasítására minden elérhető zsidót feltettek egy délre tartó vonatra.) A Párizsban letartóztatott 13 152 ember kisebb részét a közeli Drancy hírhedt gyűjtőgettójába szállították, több mint 8 ezren pedig a fővárosiak által csak Vél d'Hivként emlegetett Vélodrome d'Hiverbe (Téli Kerékpárstadionba), az Eiffel-toronytól nem messze lévő fedett csarnokba kerültek. Többségük öt napot töltött el ott, a zsúfoltság, az üvegtető és a lezárt ablakok miatt rettenetes hőségben, élelem nélkül, vizet is mindössze egyetlen csapból tudtak venni. Többen öngyilkosok lettek, másokat szökési kísérlet közben az őrök lőttek le. Onnan vidéki gyűjtőtáborokba, majd augusztus első felében Auschwitzba hurcolták őket. Az öt éve nyilvánosságra hozott hivatalos adatok szerint alig százan tértek vissza, egyetlen gyermek sem volt közöttük.
A kortársak emlékezetében – amint azt a 2002-es évfordulón meglepve tette közzé Annette Wieviorka történész – lényegében nem hagyott nyomot a Vél d'Hiv-i razzia: egyetlen fotó maradt fenn róla, a tűzben félig leégett kerékpárstadiont 1959-ben elbontották. Az ügyben megszólaló köztársasági elnökök (Charles de Gaulle és a Vichy-kormány egykori tisztviselője, az 1981 és 1995 közötti szocialista államfő, Francois Mitterrand) pedig sokáig azt hangsúlyozták, hogy az egész az illegitim Vichy-rezsim bűne volt.
Ezt az álláspontot értékelte át 1995-ben az akkori jobboldali elnök, Jacques Chirac. Az elődje, Mitterrand kezdeményezésére, 1994 júliusában elkészült Vél d'Hiv-i emlékműnél elismerte a „francia állam” és „Franciaország” felelősségét a razziában, amikor „elkövette a helyrehozhatatlant”. Chirac aztán 2000-ben törvénybe foglalta a szintén Mitterrand által kijelölt július 16-ai nemzeti emléknapot és a főhajtást a „francia Igazak” előtt. A szembesülést segítette a Roselyne Bosch rendezte, 2010-ben bemutatott, részben Magyarországon forgatott, La Rafle (A razzia) című film is. A 70. évfordulón pedig a szocialista Francois Hollande nyilatkozott meg szenvedélyes beszédben, mondván, a tragikus eseményt „Franciaországban Franciaország követte el”, ami azonban egyszersmind „Franciaország elleni bűn, az értékei elleni árulás is volt”.
Ominózus kijelentésével Marine Le Pen most ezt az egységet törte meg. Aligha véletlen, hogy – a felzúdulás láttán – sietett pontosítani a nyilatkozatát. Újra a 25 évvel ezelőtti érvelést vette elő, mondván: azért nem Franciaország a felelős, mert 1942-ben a francia kormány Londonban volt, nem Vichyben. Mire Annette Wieviorka úgy reagált, hogy Franciaországot akkortájt alighanem egyszerre képviselte De Gaulle és Pétain, a gyerekeket viszont kétségkívül francia rendőrök tartóztatták le.
ILLÉNYI BALÁZS
