Nagy Sándorként, Napóleonként istenítették, a nemzeti mitológia része volt, a szovjet blokk államaitól időnként eltérő politikájáért Nyugaton is értékelték. A bálványt végül megsemmisítették, de nem a nép, nem az ellenzék, hanem saját káderei.
Nicolae Ceausescu volt az egyetlen pártállami vezető, akit a kelet-európai rendszerváltáskor kivégeztek. Nem az ellenzékből érkező rendszerváltók, nem az utca forradalmárai ölték meg 1989 karácsonyán, hanem saját káderei. A Ceausescu házaspár halálos ítéletét – a még ma is homályos előzmények után – a diktátor hadügyminisztere, Victor Stanculescu tábornok vezette rögtönítélő bíróság hozta meg, végrehajtását pedig az állami televízió élő egyenes adásban közvetítette. Nem véletlen, hogy Ceausescu rendszere volt az egyetlen a szovjet blokkban, amely véresen bukott meg. Az ő diktatúrája volt a legázsiaibb.
Az Ó-Románia legszegényebb vidékén, a déli Olt megyében, egy italozó-verekedős pásztor zűrös családjában, épp száz éve született Ceausescu négy elemi után cipészinasként került Bukarestbe, majd hamarosan börtönbe – először garázdaságért. Állítólag 14 évesen lépett be a kommunista pártba, négy év múlva kommunistaként letartóztatták, és a második világháború végéig kevés időt töltött szabadlábon. A börtönben a román pártállam későbbi első vezérének, Gheorghe Gheorghiu-Dejnek a védence-famulusa-csicskása lett. Ő húzta fel a ranglétrán maga mögé, 1965-ben bekövetkezett halála után pedig Ceausescu vette át a párt vezetését. Az ötvenes évek második felében erősödött meg Gheorghiu-Dej személyi kultusza – függetlenségi törekvéseivel párhuzamosan. Románia vezetői arra törekedtek, hogy nagymértékben független kül- és gazdaságpolitikát folytató önálló tényezőként pozicionálják magukat az egymástól távolodó két kommunista nagyhatalom, a Szovjetunió és Kína között.
Az új pártvezető a megválasztása után kijelentette, hogy Romániában nem lesz többé személyi kultusz. „Nem engedhetjük, hogy a kollektív vezetés elve bármilyen formában megsérüljön vagy meggyengüljön”, mert abból származnak a hibás és önkényes döntések. Még 1968-ban is így nyilatkozott: „Nincs szükségünk bálványokra.” Miközben Ceausescu személyi kultuszban visszalépett elődje gyakorlatától, előrelépett a független politizálásban. Az 1967-es közel-keleti háború után – a Szovjetunióval és csatlósaival ellentétben – fenntartotta a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, 1968-ban pedig elítélte Csehszlovákia Varsói Szerződés általi katonai megszállását. Ez volt az enyhülés időszaka Románia szellemi életében. Ceausescu ekkor volt a legnépszerűbb, legalábbis Románia nem nacionalista és/vagy nem román polgárai körében.
Ez az állapot addig tartott, amíg ki nem alakította egyeduralmát a párt élén. Ennek stabilizálása és fenntartása már a kritikai szellemet fölszabadító szabadabb szellemi légkör engedélyezésével ellentétes stratégiát követelt. A vezetőt isteni magasságokba kell emelni, hogy a bírálata szentségtörés legyen. A nagyhatalmak mellé állítható, független ország képzetéhez pedig egy nagyhatalom felkent uralkodójának formátumát kell az ország vezetőjének tulajdonítani. A nacionalista felsőbbségtudatot a legnagyobb magasságokba emelt nemzetvezető bálványa erősíti meg és elégíti ki.
Mindehhez igazán jó minta nem volt a szovjet blokkban. A sztálini időkben a helyi pártvezetők kultuszát a szovjet pártvezéré alá rendelték. Rákosi Mátyás is csak alisten lehetett, a főisten „legjobb magyar tanítványa”. Sztálin halála után a személyi kultusz valamelyest visszaszorult a Szovjetunióban és a csatlós államokban. A Tito-féle jugoszláv változat a pártállam nyitottabb, nyugatosabb változatához kötődött, és éppen a multikulturális országot szétfeszítő nacionalizmusok ellensúlyozására szolgált. Albánia pedig súlytalan ország volt. Ceausescu Ázsiában találta meg a megfelelő mintát 1971-es kínai és észak-koreai útja során. Megragadta Mao Ce-tung kulturális forradalma és Kim Ir Szen dzsucse filozófiája. A radikálisan antiglobalista, nacionalista elmélet szerint a modern kor meghatározó történelmi tényezői nem az osztályok, hanem a nemzetek, a nemzeti függetlenség alapja pedig az önellátó, autark gazdaság és a megkérdőjelezhetetlen vezető köré épülő nemzeti egység.
| Nemkívánatos magyarok |
Az első világháború után létrejött Nagy-Romániát, miként a pártállami diktatúrát is, az egységes román nemzetállam eszméje legitimálta, vezetői a román nemzeti érzelmek erejére építettek. Ennek az eszmének a lakosság jelentős részét alkotó nemzeti-vallási kisebbségek puszta léte is ellentmondott. Elsősorban a magyaroké. Ők voltak a legtöbben, őket nem lehetett az anyaországnak „eladni”, azaz fejpénz ellenében kivándoroltatni, mint a zsidókat és a németeket, mert ebben a pártállami Magyarország nem volt partner, viszont szövetséges diktatúraként nem is léphetett fel a védelmükben. A magyarokat lehetett leginkább Nagy-Románia ellenségeként, állambiztonsági veszélyforrásként beállítani, hiszen egykor Magyarországé volt az ország területének nagy része, Magyarországhoz csatolták vissza Hitler segedelmével Észak-Erdélyt, és a magyar '56 mozgatta meg az erdélyi magyarság jelentős részét is. A romániai kommunista mozgalom hivatalos történetéből is magyar identitású alapítókat tagadtak ki. A nacionálbolsevista román pártállam mindent megtett a magyarság beolvasztásáért, elrománosításáért, a magyar kultúra szétmorzsolásáért, amit a taktikai szempontok és a nemzetközi körülmények engedtek. A hetvenes évektől a hivatalos elméleti álláspont is az volt, hogy a közös szocialista haza, a szocialista nemzet fölépítésének feltétele a nemzetiségek beolvadása, és az ezt szolgáló, minden állampolgárt egységesen, egyazon nemzet részének tekintő politikával a nemzetiségi kérdés Romániában véglegesen és forradalmi módon megoldódott. |
Romániában még abban az évben megkezdődött a „kis kulturális forradalom”. Ennek magja az autonóm gondolkodást tápláló magas művészettel szembeállított amatőr hazafias kulturális tömegmozgalom, a Megéneklünk, Románia volt, amely a személyi kultusz kitüntetett fórumává vált. A gazdasági-katonai függetlenség biztosítása végett beindult az erőltetett (nehéz)iparosítás. A nyolcvanas években jött a pénzügyi függetlenség kiharcolása, a külföldi adósságok gyors és teljes leépítése, amelynek tragikus következményei lettek a lakosság életviszonyaira.
A személyi kultusz első reprezentatív kiadványa az 1973-ban, a diktátor 55. születésnapjára megjelent méretes tisztelgő kötet, az Homage volt. Öt évvel később gigantikus rendezvényekkel ünnepelték Ceausescu 60. születésnapját. A bukaresti Román Nemzeti Történeti Múzeumban megnyílt a személyét és tetteit bemutató állandó kiállítás. A részben gerjesztett, részben öngerjesztő dicsőítő versengés hamarosan isteni magasságokba hatolt. A szentekhez sorolná, ha nem tartana attól, hogy azzal megsérti a marxista kánont – írta „a Kárpátok Géniuszáról” Eugen Barbu író. Corneliu Vadim Tudor egyenesen „a mi világi istenünknek” nevezte őt. A rendszerváltás után mindketten a szélsőjobboldali, fasisztoid Nagy-Románia Párthoz csatlakoztak: Tudor az elnöke, Barbu a képviselője lett.
Egyetemes jelentőségű, béketeremtő államférfiként magasztalták. Nagy Sándor, Napóleon, Julius Caesar mellé emelték, mellékesen pedig ő volt a legnagyobb filozófus és esztéta. Kiderítették, hogy már 11 évesen éretten politizált, és 1944-ben a román kiugrásban is történelmi szerepet játszott. A Conducator (Vezető) figurája mélyen beépült a nemzeti mitológiába. Születésének évében, 1918-ban jött létre Nagy-Románia, születésének havában, 1859 januárjában egyesültek az óromán fejedelemségek, Moldva és Havasalföld, szülőfaluja környékén pedig a dákoromán kontinuitást jelző dák maradványokat találtak. Ennyi csalhatatlan jelét adta a gondviselés Ceausescu eljövetelének. Felesége, Elena pedig maga volt a Román Anya. „Gyermekeink anyjának” szólították őt.
A Nyugat számára a Szovjetuniótól való távolodás ténye fontosabb volt, mint az iránya. Ceausescunak a nyolcvanas évek közepén is akkora volt a sikere Nyugaton a szovjet blokk által bojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpián való részvétellel, mint „liberális” korszakának külön útjaival a hatvanas évek végén. A Vaslady, Margaret Thatcher konzervatív brit kormányfő el volt tőle ragadtatva. Richard Nixon amerikai elnök úgy vélte, hogy érdemes tőle tanulni, jól érti a világ legégetőbb problémáit, és hozzájárulhat azok megoldásához. Sok magas kitüntetést kapott a francia Becsületrendtől a finn Fehér Rózsa-rend lovagi címéig.
Szülőfalujába évtizedeken át öntötték a pénzt, hogy várossá pumpálják, amit az utolsó pillanatban, 1989-ben sikerült elérni. A hozzácsapott falvakkal 12 ezres településnek 25 ezer férőhelyes stadiont építettek német közreműködéssel, a legmodernebb technológiával. Bretter Zoltán írta meg a Magyar Narancsban a stadion és a scornicesti focicsapat történetét. A csapatot elképesztő machinációkkal tolták föl pár év alatt a negyedik osztályból az elsőbe. Az övék volt a stadion, a „Jövő Stadionja”, amelyben a megyei bajnokságba lezuhant csapat ma is játszik. A stadionban ugyanakkor kisipari műhelyek is működnek, és egy tucat szegény család számára alakítottak ki benne szociális bérlakásokat.
A cikk a HVG 2018/3. számában jelent meg.
A New York-i Közkönyvtár kiállítása bemutatja, hogyan vált egy nagyváros lapja nemzetközi tényezővé. A magazin egy évszázad alatt öt főszerkesztőt fogyasztott el, Adam Gopnik, a lap főmunkatársa néggyel is dolgozott.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
