Hiába maradnak a CIA kémei Afganisztánban, a szervezetnek nagyon sokba kerülhet a tálib hatalomátvétel
Az amerikai hadsereggel ellentétben a CIA nem hagyja el Afganisztánt, legalábbis a kémei nem, akik mostantól leginkább csak magukra számíthatnak. A kémek munkája még veszélyesebbé válik, egy szakértő szerint a hálózatot egyelőre "hibernálják". Ugyanakkor ha az Egyesült Államok most cserben hagyja azokat az afgánokat, akik például tolmácsként segítettek nekik, azzal azoknak a hírszerzőknek a helyzetét nehezítik meg, akik külföldön, veszélyes terepen akarnak a jövőben kémeket beszervezni.
Az amerikai hadsereg ugyan távozik, de a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) nem hagyja el Afganisztánt - ezt ígérte még áprilisban a szenátus hírszerzési bizottsága előtt William Burns. A CIA igazgatója mindenesetre két lábbal a földön jár, mert miközben erről beszélt, azért is emlékeztette a jelenlévőket, hogy az afganisztáni kivonulással csökkeni fog az amerikai kormány hírszerzési képessége a térségben. Ami annyit jelent, hogy a CIA nem feltétlen értesül majd a terrorista fenyegetesekről úgy, mint korábban és nem is biztos, hogy ugyanolyan hatékonyan fel tud lépni ellenük. Ennek egyszerű az oka: háborús övezetekben a CIA és a hadsereg egymásra vannak utalva. Míg a hírszerzés ideális esetben olyan információkat szerez meg, amelyekkel segíti a katonai műveleteket, addig a hadsereg védelmet nyújt a hírszerzőknek és kémeiknek.
És hogy kik azok az kémek? Azok az emberek, akik valóban a vásárra viszik a bőrüket, sokkal inkább, mint az őket beszervező hírszerzők. A hírszerzők feladata ugyanis egyebek mellett az, hogy kiépítsék az ügynökhálózatukat, más szóval a kémhálózatot. Ez a hálózat azokból a főleg helyiekből vagy jó helyi kapcsolatokkal rendelkező emberekből áll, akik alkalmasak arra, hogy információkat szerezzenek. És arra is alkalmasak, hogy ezeket - titkos csatornákon keresztül - továbbítsák a CIA felé. Márpedig egy olyan környezetben, mint a tálib rezsim, ahol már azért testi fenyítés járhat, mert egy férfinak nem elég hosszú a szakálla, garantáltan az életével fizet az, akiről kiderül: áruló.
Ezért az Afganisztánban beszervezett kémek a saját és családjaik életét teszik kockára, amikor a CIA szolgálatába állnak, és különösen igaz ez most, amikor a tálibok az ország jelentős részét már elfoglalták. A munka persze korábban sem volt biztonságos, sem a kémeknek, sem a CIA tisztjeinek: az első amerikai, akit azután öltek meg, hogy Egyesült Államok 2001-ben belépett az afganisztáni háborúba, egy Johnny Spann nevű hírszerző volt. Vele együtt az amerikai megszállás húsz éve alatt legalább tizennyolc CIA-tiszt halt meg Afganisztánban, nők és férfiak vegyesen. És akkor a helyi kémekről még nem is beszéltünk.
Amikor William Burns arról beszélt, hogy a CIA nem hagyja el Afganisztánt, feltehetőleg úgy értette: továbbra is fennmarad az a kémhálózat, amit az elmúlt évtizedekben az amerikai hírszerzés kiépített ott. Még akkor is igaz ez, ha az amerikai hírszerzés fókusza Afganisztánról olyan új célpontok felé fókuszál majd jobban, mint Oroszország és Kína. Azaz kisebb figyelem jut majd a terrorellenes harcra és nagyobb a hagyományos kémkedésre, valamint a kibertérre. Pedig azt William Burns CIA-igazgató is elismerte a szenátusi meghallgatásán, hogy az al-Kaida és az Iszlám Állam harcosai még mindig Afganisztánban tevékenykednek, és továbbra sem tettek le arról, hogy növeljék az amerikai célpontok elleni támadásokhoz szükséges képességeiket. És valóban nincs túl sok ok az optimizmusra: a német hírszerzés vezetője Bruno Kahl szerint komoly a dzsihadista veszély, az Iszlám Állam pedig erősebb, mint valaha, hiába veszítették el az "államukat".
Burns optimizmusa, miszerint a CIA kémhálózata végülis megmarad Afganisztánban, akár túlzó is lehet, hiszen tavasszal az amerikai kémfőnök még nem tudhatta, mennyire gyorsan és érzékelhető ellenállás nélkül szerzik meg az országot a tálibok. Azért van ennek jelentősége, mert az amerikai kémhálózat azokra épült, akik Afganisztánban ilyen-olyan módon, de kulcspozícióban helyezkedtek el, a tálibok eljövetelével, az elnök elmenekülésével, az ország teljes elfoglalásával viszont borítékolható a teljes elitcsere. Így több olyan ügynök marad a terepen, aki holnaptól már nem sokat ér az amerikaiaknak. Már önmagában az is intő jel lehet a kémhálózat hatékonyságával kapcsolatban, hogy a hírszerző közösségek sokkal későbbre prognosztizálták Kabul elbukását, mint ahogy az bekövetkezett. És sok olyan ügynök lehetett, aki - akárcsak a katonák és a rendőrök - most adta fel a reményt és nem mer többé kapcsolatba lépni az amerikaiakkal.
Egy hvg.hu-nak név nélkül nyilatkozó titkosszolgálati szakértő szerint is túlzó Burns optimizmusa. "A tálibok mögött sokszor felsejlik a pakisztáni titkosszolgálat, amely nagyon önjáró és kiszámithatatlan partnere az Egyesült Államoknak. Az biztos, hogy a tálibokat a pakisztániak információval és akár kiképzéssel is segíthetik, méghozzá a saját biztonsági szolgálatuk müködtetése érdekében. Az iráni és török titkosszolgálatok is profitálnak ebből a káoszból, az ő pozícióik stabilak maradnak. Az amerikaik jelenleg hibernálják a hálózataikat addig, amíg nem lesznek meg az új rendszerben működő hírszerzési sejtjeik."
Az is igaz persze, hogy sokan csodálkoznának azon, ha húsz év folyamatos ottlét alatt az amerikaiak ne építettek volna ki komoly háttérbázist az adminisztráción kívül is. Ráadásul az ügynökhálózat kiépítése nem 2001. szeptember 11-e után, az amerikai megszállással kezdődött, bár kétségtelen, hogy akkoriban újabb lendületet kapott. Ám a CIA már jóval előbb megágyazott magának a térségben, hiszen annak idején a szovjet hadsereg elleni dzsihadista felkelők kiképzéséből is oroszlánrészt vállalt. A 9/11-es merényletek után 15 napon belül azért tudtak az amerikaiak egy titkos csapatot az országba küldeni, mert a CIA előkészítette nekik a terepet. "Kapcsolódjatok össze az Északi Szövetséggel (lázadókkal), szerezzétek meg az együttműködésüket katonailag, és ők majd felveszik a harcot a tálibokkal. (...) És amikor legyőzzük a tálibokat, a ti feladatotok az lesz, hogy elfogjátok (Oszama) bin Ladent, megölitek, és a fejét szárazjégen, egy dobozban hozzátok vissza” - az Afganisztánba 2001-ben elsők között érkező CIA-tiszt, Gary Schroen így emlékezett vissza a nekik adott parancsra egy évekkel későbbi interjúban.
Mindazonáltal a CIA számára nem most ér véget az aranykor, az időszak, amikor még nagyon könnyen ment a hálózatépítés. 2001 után, a háború első éveiben a CIA amerikai tisztjei még szabadon mozoghattak az országban, nem okozott gondot a leendő ügynökök beszervezése, ahogy a velük való konspirált találkozók sem. "Bárhová elmehettünk. Le tudtam autózni Kabul vagy Dzsalalabad vagy Koszt környékére, és csak úgy körbejárhattam a várost, és elmehettem egy kávézóba teázni" - emlékezett vissza erre az időszakra Doug London, aki a CIA terrorelhárítását vezette a régióban egészen a 2018-as nyugdíjba vonulásáig. Ám ahogy teltek az évek, a tálibok újra erőre kaptak, ezért a biztonsági protokollok is szigorodtak, a CIA tisztjei pedig azt vették észre, hogy már nem kint az emberek között, a terepen vannak, hanem zárt erődítményekben. Onnan pedig már nehezebbnek bizonyult a munka, az ügynökeikkel is nehézkesebben ment egy-egy találkozó leszervezése.
A CIA erőforrásait ekkor, a kétezres években nem is annyira a terrorizmus elleni harc kötötte le, hanem az, hogy a saját tisztjeire és ügynökeire leselkedő veszélyeket elhárítása. A súlypont is megváltozott. Míg 9/11 előtt a CIA alapvetően információk gyűjtésével és elemzésével foglalkozott, az amerikai terrortámadások után a titkos félkatonai műveletek kerültek előtérbe, emlékezzünk csak azokra a dróntámadásokra, amelyekkel rendszeresen likvidáltak külföldön terroristákat. Ez azonban inkább katonai munka és távol áll a klasszikus hírszerzéstől.
A CIA mostani stratégiaváltása is részben annak az eredménye, hogy rájöttek: azzal, hogy a katonai vonal került előtérbe és a katonai gondolkodású vezetők futottak be a szervezeten belül komoly karriert, lépéshátrányba kerültek Oroszországgal és Kínával szemben, amelyek ellen katonai eszközökkel semmit sem érnek.
Most, hogy a tálibok újra elfoglalták Afganisztánt, a CIA is kénytelen lesz kivonni onnan a tisztjeit. Egyébként jellemzően a nyugati hírszerzők és a biztonsági emberek hagyják el utoljára a kabuli nagykövetségeket, az ő feladatuk volt megsemmisíteni azokat a kényes iratokat, amiket a nagykövetségeken őriztek. Az amerikaiak (és nem csak az amerikaiak) ügynökhálózatára ettől kezdve nagyobb teher hárul, feltéve, ha a tálibok gyors előretörése nem ingatja meg a hálózat értékesebb és éppen ezért jelentősebb veszélynek kitett tagjait. Ez annyit jelent, hogy amit korábban a hírszerző tisztek végeztek, mostantól a hátrahagyott kémeknek kell majd elvégezniük. Ha nem is mindegyiküknek, hiszen ilyen munkára nem mindenki alkalmas. Ám akik alkalmasak, azoknak nemcsak információkat kell beszerezniük, hanem tovább kell építeniük a hálózatot: tippkutatást kell végezniük, hogy feltérképezzék, kiket lehet beszervezni és akár magát a beszervezést is nekik kell végrehajtani. Vagy - és szakértők szerint ez lesz a valószínűbb stratégia - ezeknek a “főügynököknek” nem a beszervezésekre kell összpontosítaniuk, hanem az úgynevezett sötét hírszerzésre. Azaz olyan embereket kell találniuk, akiket úgy bírnak szóra, hogy azok nem tudják: az információk, amiket kifecsegnek, a CIA-nál landolnak.
Erre a stratégiára azért is van szükség, mert ha visszatér a tálib uralom, akkor még veszélyesebb lesz együttműködni az amerikaikkal. A CIA helyzetét ráadásul az is nehezíti, ha elterjed, hogy a hírszerzés nem vigyáz a helyi ügynökeire, esetleg nem honorálja kellőképpen a munkáikat. A Wall Street Journalnak például egy Rahmat nevű afgán azt állította, hogy a CIA megbízásából kémkedett a tálibok után, de a beszervezői semmit nem adtak neki, amivel bizonyítani tudná, hogy nekik dolgozott. Még az igazi nevüket sem tudja, csak megsárgult fényképekkel, egy kamionos cégtől kapott levéllel és egy régi jelvénnyel tudja igazolni állításait. És persze azzal, hogy az őt jól ismerő afgán tisztviselők is azt állítják, Rahmat valóban segítette a CIA-t. A férfinak azért kell minél előbb igazolnia állítását, mert csak akkor kaphat amerikai vízumot és telepedhet le az Egyesült Államokba, ha szerződésszámmal, bizonyítványokkal és CIA-nál dolgozó feletteseinek nevével igazolja, hogy a hírszerzésnek kémkedett.
Az, hogy az USA mennyire hatékonyan tud segíteni most azokon az afgánokon, akik hosszú éveken át segítették őket, kulcsfontosságú lesz, mert kihat a hírszerzés más országában végzett munkájára is. "Foltot ejt nemzetünk becsületén és tisztességén, hogy még néhány hónappal ezelőtt sem tettünk eleget kötelezettségeinknek azokkal a férfiakkal és nőkkel, afgán szövetségeseinkkel szemben, akik mellettünk szolgáltak" - mondta Jake Wood, egy volt amerikai tengerészgyalogos és afgán háborús veterán a CNN-nek vasárnap. "Tartozunk nekik a különleges bevándorlási vízumokkal. Tartozunk nekik biztonsággal, legalább annyira, mint amennyivel a kabuli nagykövetségünk dolgozóinak tartozunk" - mondta a veterán. Ha ő morális okokból is vezette le ezt, van egy nem morális szála is a történteknek: ha a világ azt látja, hogy az amerikaiak cserben hagyják azokat, akik nekik dolgoznak, azzal az amerikai hírszerzés külföldi munkáját lehetetlenítik el szerte a világon, de főleg a veszélyesebb területeken. Mert akkor okkal gondolhatja az, akit az amerikaiak megkörnyékeznek, hogy ígérhetnek a beszervezéskor bármit, de ha bajba kerül, nem segítenek rajta.
A CIA kémei feltehetőleg kaptak olyan eszközöket, amelyekkel titokban kommunikálni tudnak majd az amerikaiakkal, de ha az alapvető kommunikációs infrastruktúrát is leépítik a tálibok, akkor ez sokkal nehézkesebbé válik, legrosszabb esetben ellehetetlenül. Ugyan ezt a fajta hendikepet kompenzálhatják azok a CIA által biztosított technológiai újdonságok, amelyek húsz éve még nem léteztek, de az ügynökök és a hírszerzés közötti kapcsolat akkor sem lesz könnyű. Ha az ügynökhálózat magára marad, akkor sérülékenyebb lesz a lelepleződésekkel szemben. Egy jól képzett, a biztonságot elsődleges szempontként szem előtt tartó amerikai CIA-tiszt közvetlen felügyelete nélkül a helyi ügynökök és az azoknak dolgozó források túlzásokba eshetnek, túl vakmerők lehetnek, ezzel pedig nemcsak magukat, de a hálózat többi tagját is veszélybe sodorhatják. Ellophatnak egy olyan dokumentumot, amihez amúgy nem férhetnének hozzá, rossz embernek kínálhatnak pénzt az információért cserébe és máris bekövetkezik a baj. Ahogy a hidegháború idején, úgy egy ilyen helyzetben sem lesz a CIA-nak lehetősége kontroll alatt tartani az ellenséges területen élő kémeit, ami növeli majd az esélyét, hogy önállósodnak, ami akár komoly károkkal is járhat.
Persze Afganisztánban nem csak a CIA aktív, hanem más titkosszolgálatok is, amelyek sokat tettek azért, hogy elkezdődjön egyfajta párbeszéd a tálibok és az amerikaiak között. A német hírszerzésnek, a BND-nek sikerült például először az, hogy 2009-ben fel tudta venni a kapcsolatot a tálibok egykori vezetőjének, Omár mollának a volt személyi titkárával. A német hírszerzők elérték, hogy 2011 tavaszán az egykori titkár Münchenbe menjen és akkortól kezdve elkezdődtek azok a tárgyalások, amelyek végül az úgynevezett katari folyamatokhoz vezettek: ahhoz, hogy a tálibok képviselői és a nemzetközi közösség titokban elkezdett tárgyalni egymással. Ha azt gondolnánk, hogy könnyű egy ilyen kapcsolatfelvétel, akkor jusson eszünkbe az a malőr, ami a legendás brit hírszerzés, az MI6 embereivel történt. Ők 2010 őszén nagyon örültek annak, hogy sikerült kapcsolatba lépniük egy férfival, aki magát Omár molla helyettesének nevezte. A britek a hírt megosztották a NATO-val és az afgán kormánnyal, mi több, az afgán elnökkel is, utóbbi többször tárgyalásokat is folytatott az állítólagos tálib vezetővel. Akiről csak hónapokkal később, 2014 decemberében derült ki, hogy egy szélhámos és semmi köze nincsen a tálibokhoz, pláne nem Omár mollához, aki rá egy évre állítólag meg is halt.
(A cikkhez felhasznált irodalom: The Diplomat, CMI, NPR, Justsecurity.org, Deutsche Welle, SWP)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
