A68a-néven tartották számon azt a hatalmas, mintegy 6000 négyzetkilométeres úszó jéghegyet, ami még 2017-ben szakadt le az Antarktiszról, majd északnak kezdett sodródni és 2020 decemberében már a Déli-Georgia és Déli-Sandwich-szigeteknél járt, mintegy 2000 kilométerre a Déli-sark kontinensétől – írja a space.com. Ám ekkor gyors egymásutánban kétszer is egy nagyobb jégdarab szakadt le a tábláról, előbb azért mert nekiütközött a tengerfenéknek, a másodikra viszont nem volt magyarázatuk a szakértőknek, lévén, hogy az A68a jó magasan a fenék fölött lebegett, amikor ez a törés bekövetkezett.

A megoldást végül az szolgáltatta, hogy megnézték az esemény idején rögzített áramlási adatokat és ezekből már kiolvasható volt, hogy a jégtábla egy része egy erőteljesebb és egy gyengébb áramlat közé szorult, ami a tudósok szerin elegendő feszültséget generált ahhoz, hogy a tábla kettétörjön, mint egy fogpiszkáló.

Ez elméletben remekül hangzott, a probléma csak az volt vele, hogy ilyet még korábban nem figyeltek meg, így a hipotézis bizonyításra szorult. Ehhez pedig egy szimuláció segítségével megnézték, hogy az óceáni áramlatok, illetve a szél, milyen hatással lehetnek a jéghegyre. Ebből pedig kiderült, hogy a feltételezés helyes volt, valóban, ha a jéghegy egy erős és egy gyengébb áramlat közé ékelődik, akkor kettétörik, még az A68a pontos törését is sikerült reprodukálniuk.

A jéghegy ujjszerű képződménye szintén hozzájárulhatott a töréshez, hiszen ez tette a jéghegyet elég hosszúvá ahhoz, hogy a két áramlat közé kerülhessen. A tudósok azt is vizsgálták, hogy a korábban már létező repedéseknek volt-e bármilyen szerepük a törésben, de a kutatás vezetője, Alex Huth szerint ez nem vezetett eredményre, lévén, hogy a törés egyetlen korábbi repedés vonalát sem követte.

Az A68a pusztulásának tanulmányozásával Huth és csapata úgy véli, hogy jobban megismerhetik a jéghegyeknek „a Föld rendszerében játszott szerepét”, és azt, hogy milyen kölcsönhatásban vannak a külső erőkkel.

„A jéghegyek az Antarktisz jégtömeg-veszteségének nagyjából 50 százalékát teszik ki, ami akkor történik, amikor a jégtakarókról leválnak” – mondta Huth. „Ahogy elsodródnak, olvadékvizet raknak le messze a jégtábláktól. Ez a vízoszlop rétegződésével befolyásolhatja az óceáni cirkulációt, és lényegében megtermékenyítheti az óceánt vassal, ami a fitoplankton (mikroalgák – a szerk.) növekedéséhez vezethet." - mondta.