Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke szerint a BME mai tanárai számára kihívást jelent, hogy megfeleljenek a Simonyi Károly által "a tudásban, odaadásban, a diákok iránti szeretetben" felállított mércének. Charles Simonyi az MTI-nek elmondta, édesapja elsősorban tanárnak vallotta magát, akinek pedagógusi talentuma nemcsak a katedrán, hanem a mindennapokban, két fia gondolkodásának alakításában is megnyilvánult. "A kérdés és a válasz együttes rendszer, amelyet egyszerre kell vizsgálni" - jegyezte meg Charles Simonyi, aki az apjától elsajátított gondolkodásmódnak egész életben nagy hasznát vette.

"Az informatikát nem az édesapám tanácsolta, majdnem véletlenül történt, hogy beleszerettem a számítógépekbe" - fogalmazott Simonyi, aki a zongorázás és a informatika között ingadozva végül az utóbbit választotta. "Mindig hagyta, hogy a magam útját járjam. Édesapám sohasem hagyta volna el Magyarországot, de hagyta, hogy úgy éljem az életet, ahogy szeretném. Nagy ember volt és megértő" - idézte fel Charles Simonyi.

Pálinkás József, az MTI-nek nyilatkozva kiemelte, hogy Simonyi Károly óriási műveltséggel rendelkezett. "Egy tanárnak nem pusztán a szaktárgyát kell mélyen ismerni, rendelkeznie kell a szakterületéhez kapcsolódó műveltséggel is. Ez Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című műve alapján nyilvánvaló, ám az elméleti villamosságtant is azzal a  műveltségi áttekintéssel adta elő, amellyel A fizika kultúrtörténetét megírta" - hangsúlyozta az MTA elnöke. Hozzátette: érdemes felidézni, hogy Simonyi Károly milyen szeretettel és empátiával fordult a diákok felé.

"Soha nem azt akarta bebizonyítani, hogy milyen sokat tud, soha nem úgy  emlékeznek rá, mint egy olyan professzorra, aki valamifajta értelmiségi gőggel közelített diákjaihoz. Benne épp hatalmas tudása miatt ott volt az az alázat, amely nélkül a diákok sokkal kevésbé fogékonyak a tudásra, a tudomány ethoszára" - fogalmazott Pálinkás József. Simonyi Károly (1916-2001) mérnök, fizikus 1940-ben a Műegyetemen gépészmérnöki, a Pécsi Tudományegyetemen jogi diplomát szerzett. 1940-től a Műegyetem Bay Zoltán vezette atomfizika tanszékének tanársegédje.

1946-ban részt vett a Bay Zoltán által vezetett Hold-radarkísérletben. 1948-ban a Műegyetem soproni fizika-elektrotechnika tanszékére került, ahol a megépítette az első magyar magfizikai részecskegyorsítót, amiért 1952-ben Kossuth-díjban részesült.

1952-től alapítója és vezetője volt a BME elméleti villamosságtan tanszékének és az MTA Központi Fizikai Kutatóintézete (KFKI) atomfizikai osztályának, ahol párhuzamosan folyt a részecskegyorsító építése és az elméleti felkészülés az atomfizikai kutatásokra. 1956-ban megválasztották a KFKI forradalmi bizottsága elnökének, ezért 1957-ben elbúcsúzott a KFKI-tól, ugyanakkor a BME tanszékvezetői posztjáról is távozni kényszerült. Beosztott egyetemi tanárként folytatta a tanítást, ez tette lehetővé egy előadássorozat során körvonalazódó, legismertebb könyvének, A fizika kultúrtörténetének a megírását, amelyért 1985-ben Állami Díjat kapott. 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia soraiba választotta, 2000-ben Akadémiai Aranyérem kitüntetést kapott.