Suzuki XL7 teszt: Swift szkafanderben

Ez már majdnem Amerika. Megtörölhetjük gyöngyöző homlokunkat és izzadt tenyerünket: Magyarországon is kapható az első olyan Suzuki, amit direkt az amerikai piacra, az ottani igények maximális figyelembevételével gyártottak. És ott sem tudtak eladni. Vajon ki tudjuk-e deríteni, miért?

Valamiért pikkelnek rám a Suzukinál. Múltkor egy rózsaszín-lila Altót, most pedig egy reménytelen Suzuki-reklámmal összematricázott terepjárót kaptam tesztelni. A meglepően nagy felületű matricára azt bírták felírni, hogy „azért is Suzuki”. A budapesti forgalomban kiváltott reakciókat majd később ecsetelném, én valamiért nem tudtam nevetni, amikor reggelente beszálltam az „azért is Suzukiba”, pedig nagyon igyekeztem elsajátítani a legendás japán márkalojalitást. Ami viszont ennél fontosabb: kivételesen nem kaptunk vaskos kézikönyvet az autóhoz, ezért csak saját ösztöneinkre és leleményességünkre hagyatkozhattunk az autó korlátainak és tudásának alapos megismerésekor. Így sikerült.

Azért elöljáróban mondjuk el, hogy Magyarországon Grand Vitara XL-ként lett anyakönyvezve az XL7-es, ki tudja, milyen megfontolásból. Pedig tudható, az XL7-esnek nem sok köze van a Grand Vitarához. Egyébként, így írják helyesen: XL7, a kötőjeles verzió (XL-7) a korábbi verziónak volt fenntartva, ami kisebb is volt, gyengébb is, viszont sokkal jobban fogyott. És annyit azért már most megsúgunk, hogy azért sem volna jó dolog összekeverni az XL7-est a Grand Vitarával, mert azért az nagyságrendekkel jobban, komolyabban és precízebben, hogy ne mondjuk, jobb ízléssel összerakott autó. A legnagyobb baj az XL7-essel ugyanis, hogy Európában nem igazán állja meg a helyét. Afrikában, Amerikában és más, a minőségi autóipar tekintetében kevésbé fejlett autós kontinenseken talán, de nem a nagy német gyártók által dominált piacokon. Errefelé, európai normák szerint az XL7-es sajnos értelmezhetetlen.

Ezek után mondhatnám, hogy temetni jöttem Caesart, nem dicsérni, de ez azért nem volna teljesen igaz. Az XL7-es külseje például teljesen vállalható, nem csak Amerikában, de akár még Magyarországon is. Bizonyos szögekből még egy-két ikonikus luxus SUV-ra, például a Cadillacre is emlékeztet. Előlről kicsit suzukisnak tűnik, hátulról, oldalról viszont egész formás, az utakon pedig egyértelműen azt hirdeti: jön valami nagyon nagy, nagyon erős és nagyon masszív. Ezek az érzések egészen addig tartanak, amíg ki nem nyitjuk valamelyik ajtót. A varázs, sajnos, egy pillanat alatt megtörik. Belülről már inkább olyan, mint egy szkafanderbe bujtatott Swift: az egyszerű gombok, műanyag borítások és a 20 ezer kilométer után már teljesen leharcoltnak tűnt belső tér a legrosszabb távol-keleti hagyományokat élteti tovább. Miért van az, hogy már röpke néhány hónap után úgy néz ki a belső, mintha egy bölénycsorda vágtatott volna át rajta? Persze, lehet, ez is az amerikai feeling része. Ahogyan az is, hogy a sebességmérő mérföldben igazít el, s csak az amerikai autókban megszokott módon, kisebb számokkal jelzik a metrikus rendszer mértékegységeit. Viszont a fedélzeti számítógép programozói gondoltak az európaiakra is: az adatokat mindkét rendszer szerint le lehet kérni, tehát mérföld per gallonban, de kilométer per literben is jelezni tudja a készülék például az átlagfogyasztást.

Fotó: bcs

Az, hogy nagy a kabát a Suzukira, újra és újra lelepleződik. Például akkor, amikor a kívülről drabálisnak tűnő visszapillantóba tekintünk. Nos, a masszív házban egy jóval kisebb tükröt helyeztek el, pont, mintha egy kisebb modellből vették volna kölcsön, s csak az egységesebb, brutálisabb dizájn miatt ültették volna nagyobb „kasztniba”. Nem mellesleg a tükör valós tükör: vagy az Amerikában kötelező feliratot (kábé: „a tükörben látható dolgok közelebb vannak annál, mint amekkorának látszanak”) kívánták megspórolni, vagy a megmunkálás költségeit. Mindegy is, ez legyen a legnagyobb baj.

De sajnos, nem ez az. Nagyobb bibi, hogy véresre vághatja az óvatlan utazó kezét a kilincs, amelyen csupán egy krómhatású ragasztott celofánféleség van, ami sorjás is és kopik is. Ilyen helyzetekben tényleg jól jön az autóban az elsősegélydoboz. Emlékszem, egy korábbi Daewoo Nubirám tudott így megviccelni; több évvel ezelőtt a hatéves járgányt nagyon jó áron és egyébként kitűnő állapotban vettem, mondjuk, tőle nem vártam el, hogy valódi króm legyen a kilincseken.

Az autó minden porcikáján visszaköszönnek a legeslegrosszabb, kopogós fajta műanyagok. Pedig ez a csúcs, a Limited volna. Néhány évvel ezelőtt, az új XL7-es amerikai bemutatóján Kodzsi Jamada, a modell főmérnöke azt mondta a suzukis híradások szerint, hogy „a teljesen új XL7-et arra terveztük, hogy vezető- és utaskomfortot vigyünk a terepjáró biztonságába és praktikusságába. Az XL7 nem csak raktér és ülőhely rugalmasságot kínál a fogyasztó aktív életvitelének minden területére, de teljesítményt és biztonságot is, ami a vezető pozíció magabiztosságát adja.” Jelentem, ez nem teljesen sikerült. Nekem meg már az is visszatetsző, hogy a csúf műanyag és álkrómbetét ötvözetéből készült kormánykerék közepén ott van a Superman jelére emlékeztető óriási S betű. Megértem én, hogy Japánban büszkék arra, hogy van egy szép nagy terepjárójuk, de jó lenne arrafelé is belátni, hogy a Suzukit a glóbusz többi pontján olcsó kisautóikról ismerik, és nem feltétlenül tölti el jó érzés az XL7-es tulajdonosát, ha minden reggel arra emlékeztetik, hogy most éppen egy Suzuki volánja mögött ücsörög. Pedig, kívülről, a beállóban szemlézve az autót, már a szomszédok, és ő maga is elhitte, hogy klassz SUV-ja van.

Aztán beszáll az autóba, meglátja az emblémát, és rögtön elszontyolodik. De már előtte, amikor csak bekászálódott az ülésre, feltűnhetett neki, hogy nem kevés logisztikai érzékre van szüksége például az ülés pontos beállításához. A dekadens amerikaiak és európaiak egy ilyen kategóriájú autónál általában csak megnyomnak egy gombot, és a memóriában eltárolt üléspozíció egy másodperc alatt beáll. Nem így az XL7-esben. Előbb egy kallantyúval beállítjuk a megfelelő dőlésszöget, majd egy motoros billentyűvel a megfelelő távolságot a kormánytól, majd pediglen előrenyúlunk és az ülés aljánál a jobboldalon található csavarral beállítjuk a deréktámaszt is. Persze, ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni, mikor megfelelő a derékpárna keménysége, folyamatosan el kell engednünk a kart, és hátra kell dőlnünk, de a kikényszerített hasizomgyakorlatok fokozzák a vér áramlását, és így közvetve a koncentrációs képességet is, ami igazán hasznos. Már csak azért is, mert nem árt résen lenni vezetés közben.