Azt, hogy egyes emberek miért gazdagabbak a többieknél, és mindennek milyen hatása van gazdasági növekedésre, közgazdászok már régóta kutatják. Tavaly óta azonban kis túlzással mindenki erről beszél. Akkor jelent meg ugyanis Thomas Piketty Tőke a huszonegyedik században című könyve (részletesebben a HVG hetilapban olvashat), mely az egész közgazdász-társadalmat felrázta.

Emmanuel Saez

Emmanuel Saez a kalifornai Berkley egyetemen tanít, kutatási területe a jövedelmi egyenlőtlenségek vizsgálata. A mindössze 42 éves professzor munkásságát világszerte elismerik, már 2009-ben megkapta a Clark-érmet, ez a Nobel-díj után a második legnagyobb elismerés, melyet közgazdász kaphat. Saez és Piketty közös munkájának eredménye, hogy óriási mennyiségű adat összegyűjtésével megmutatták, hogyan változott az emberek közötti egyenlőtlenség az elmúlt száz évben. Bár Saez kissé máshogy látja az okokat, mint Piketty, de a következtetés ugyanaz: a kormányoknak sürgősen változtatni kell politikájukon.

Ebben a szerző a közgazdaságtan egyik alapvetésének megy neki, nagyon meggyőző érvekkel. A klasszikus felfogás szerint az egyenlőtlenség tulajdonképpen jó a gazdaságnak, hiszen versenyre ösztönöz, a versengés pedig a fejlődés motorja: a fejlődésből gazdag és szegény egyaránt profitál, a vagyoni különbségek pedig hosszú távon csökkennek. A könyvből viszont az derül ki, hogy ez nem feltétlenül van így.

Piketty részben azzal az Emmanuel Saezzel együtt gyűjtött össze rengeteg adatot a fejlett kapitalista országokból, aki a Rajk László Szakkollégium Neumann János-díját vette át Budapesten, és aki az "Adózással az egyenlőtlenség ellen" címmel tartott előadást a kutatásaikról. Arra a következtetésre jutottak többek között, hogy az elmúlt 30 évben elképesztően megnőttek a különbségek a leggazdagabb egy százalék és a maradék 99 százalék között.

Piketty szerint a növekvő vagyoni különbség egyenesen a kapitalizmus logikájából következik: a tőke hozama mindig nagyobb, mint a gazdasági növekedés, azaz pénzzel rendre több pénzt lehet keresni, mint munkával. A könyv szerint ha a kormányok nem tesznek semmit ellene, pár évtizeden belül valóban megtörténik az, amivel az Occupy-mozgalom riogatta a világot: a kevés szupergazdag uralkodik majd az emberek 99 százalékán, munkával pedig sosem lehet bekerülni az elitbe.

Az egyenlőtlenség káros 

Ha egy országban nagy a jövedelmi, vagyoni különbség, az nem csupán erkölcsi, de gazdasági szempontból is káros. A lenti ábra pont ezt mutatja. A függőleges tengelyen az országok gazdasági növekedése, a vízszintesen pedig a vagyoni egyenlőtlenség látható: ahol nagyobb az egyenlőtlenség, ott bizony a GDP is lassabban bővül.

Egy ország legértékesebb erőforrásai ugyanis a benne élő emberek. A gazdaság lehetőségeit alapvetően meghatározza, hogy milyen munkát és mennyi ideig képesek végezni állampolgárai. Minél többen tudnak jó képesítést szerezni, annál többen képesek bonyolultabb és jobban fizető munkát elvállalni, jobban hozzájárulva a gazdasági növekedéshez.

Hasonló a helyzet az egészségi állapottal. Aki megengedheti, hogy többet költsön magára, egészséges ételeket egyen, és szükség esetén jó minőségű egészségügyi ellátáshoz jusson, az egészséges lesz, és tovább is él. Azaz jobban és többet tud majd dolgozni, tehát segíti a gazdasági növekedést. Arról nem is beszélve, hogy akinek kevés a pénze, az kevesebbet is fogyaszt, márpedig a fejlett országokban GDP jelentős részét az adja, hogy az emberek elköltik a pénzüket.

Adózással egy jobb világért

Ha tehát az egyenlőtlenség káros, akkor közelebbről meg kell vizsgálni, mi okozza azt, hogy változtatni tudjunk rajta. A Saez kutatásából az derül ki, hogy a XX. század elején mindenhol nagy volt az egyenlőtlenség, az országokat alacsony adókulcsok és laza szabályozások jellemezték. A világháborúk kitörésével azonban mindez megváltozott. A válság és a háborúk finanszírozása miatt növelni kellett az adókat, és egyre több helyen vezették be a többkulcsos adózást, azaz a magasabb jövedelem után a kereset nagyobb százalékát kellett befizetni. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy jövedelmi különbségek csökkenni kezdtek. A folyamatra az is ráerősített Saez szerint, hogy a háborúk és a válságok elsősorban a tőkejövedelmet vetik vissza – olyan pedig csak a gazdagoknak van.

Nagyjából 30 évvel ezelőtt azonban, bizonyos országokban (USA, Kanada) az egyenlőtlenség újra növekedésnek indult, máshol (Franciaországban vagy Japánban) viszont nem történt változás. Saez ezért megvizsgálta, hogy mi okozza a különbséget, és arra jutott, hogy a felső tíz százalék adózás előtti jövedelme azokban az országokban kezdett gyorsan nőni, ahol csökkentek az adóterheik.

Gyakori érv a gazdagok megadóztatása ellen – a magyar kormány is ezt hozta fel az egykulcsos személyi jövedelemadó 2011-es bevezetésekor –, hogy a gazdagok megadóztatása lassítja a növekedést, mert ők elköltik a pénzüket, és így húzzák magukkal az egész gazdaságot. Saez eredményei rácáfolnak erre, hiszen a professzor nem találta nyomát annak, hogy lassabban nőttek volna azok az országok, ahol a felső 10 százaléknak többet kell fizetnie. A magas jövedelmekre kivetetett nagyobb adókulcs tehát a GDP csökkenése nélkül csökkenti a különbségeket. Az igazán gazdagok ugyanis annyit keresnek, hogy nem tudják elkölteni, ezért óriási vagyonokat halmoznak fel.

Saez kutatása arra is rávilágított, hogy azokban az országokban, ahol nagyok az egyenlőtlenségek, a leggazdagabb 10 százalék jövedelme kétszer olyan gyorsan gyarapszik, mint az alsó 90 százaléké. Hiába bővül tehát egy ilyen ország gazdasága, a növekedésből csak kevesen részesülnek, felső 10 százalék a többiek kárára gazdagszik.

Ráadásul XX. század elejéhez képest nagyon megváltozott a szupergazdagok bevételeinek forrása, és itt Saez eredményei némileg ellentmondanak Pikettynek is. Saez szerint ugyanis a leggazdagabbak vagyonának növekedését immár nem a felhalmozott tőke (bérleti díjakból, vállalkozásokból származó bevétel) biztosítja, hanem a munkajövedelem, ez pedig teljesen új jelenség a háborúk előtti időszakhoz képest. Saez ezért a minél progresszívebb adórendszer híve, a felső 10 százalék jövedelmét 50 százalékos vagy annál is magasabb adókulccsal sújtaná.

Azt Saez is elismeri, hogy az adóemelés politikailag nehezen kivitelezhető. Szerinte a közvélemény csak akkor támogatja a magasabb adókulcsok bevezetését, ha tudatában van annak, hogy a szupergazdagok térnyerése hátrányosan érinti a többséget. Ráadásul valódi eredményt csak nemzetközi koordinációval lehetne elérni, hiszen ma már különösen egyszerű kimenteni vagyont valamelyik adóparadicsomba: hiába magasak az adók, ha azokat nem fizetik be.

Magyarország sem kivétel

Saez kutatása szerint a második világháború előtt Magyarországon is nagy volt az egyenlőtlenség, mely – nem túl meglepő módon – a szocializmus alatt lecsökkent. A rendszerváltás után – a magántulajdon megjelenésével – ismét növekedni kezdett az egyenlőtlenség, és olyannyira, hogy 2013-ra soha nem látott nagyságúra nőtt a különbség a leggazdagabbak és a legszegényebbek között.

Ahogy arra Saez is rámutatott, ebben a folyamatban különösen nagy szerepe lehet az egykulcsos szja bevezetésének. Saez szerint a fogyasztást terhelő adók (mint az Európában nálunk legmagasabb áfa) nem alkalmasak az egyenlőtlenség csökkentésére, mert érzéketlenek a jövedelmi különbségekre.

A professzor meglátása szerint az egyenlőtlenségek leküzdéséhez azonban megfelelő adórendszernél többre van szükség. Célzott állami programokkal kell segíteni a szegényebbeket, és az oktatásra sem szabad sajnálni a pénzt, hiszen az biztosítja a későbbi nagyobb növekedést.