hvg.hu: Az első magyarországi iskolai lövöldözés elkövetője valószínűleg pszichés problémái miatt volt zaklatott, de a hasonló külföldi események mögött a pszichológusok vizsgálatai szerint általában az iskolán belüli erőszak bújik meg: egy kiszolgáltatott, folyton szekált diák bosszút áll a megaláztatásokért. Az iskolai terrorizálás ellen kampányok folynak, s prevenciós programok indulnak sok országban. Nálunk is van ilyen tendencia?

Jármi Éva: Magyarországon egyelőre nevet sem tudunk neki adni, az angol bullyingnak nincs magyar megfelelője. A szakemberek iskolai erőszaknak meg kortárs-bántalmazásnak, basáskodásnak hívják, de nincs egy olyan kifejezés, amin kérdező felnőttként és kérdezett diákként ugyanazt értenénk. Mivel fontos, hogy az ezzel kapcsolatos kutatások során pontosan értsék a fiatalok, hogy milyen élményeikre vagyunk kíváncsiak, most próbáljuk feltárni azokat a fogalmakat, amelyeket a fiatalok egymás között használnak. Jó eséllyel ilyen lehet a szívatás, kicsinálás, lealázás. 

Jármi Éva © Stiller Ákos

J. É.: Ha néha csúnyán szólnak valakihez és arra ő valamit esetleg vissza is szól, nem tartozik ebbe a kategóriába. A bullying lényege, hogy egy vagy több fiatal kipécéz magának valakit és arra módszeresen rájár, az áldozat pedig ezt ismétlődően elszenvedi, vagyis tartósan viktimizálódik. Áldozatból egy csoporton belül általában egy, maximum kettő van. Ha több lenne az annak a veszélyét hordozná a bully, vagyis a – kissé szerencsétlenül hangzó - elkövető számára, hogy az áldozatok összefognak ellene. Ráadásul a kiválasztottnak azt kell éreznie, hogy a bántalmazás neki szól, kifejezetten az ő személye „érdemelte ki” ezt a bánásmódot, mással ez nem történhet meg. A lányokra a kiközösítés jellemző, a kipécézett diáktárs kapcsolatainak felszámolása, barátainak elcsábítása, míg a fiúknál a teljesítményük, erejük, tudásuk megcsúfolása lehet a bully „hatékony” eszköze az alázásra. A folyamat lényege, hogy az elkövető közösségi státusza vagy testi ereje miatt fölényben van, az áldozat pedig idővel elhiszi, hogy esélye sincs ebből kilépni vagy megvédeni magát, így csak elszenvedi ezt a helyzetet. A benne felhalmozódó indulatot pedig maga vagy mások ellen fordítja idővel.

hvg.hu: Kikből lesznek áldozatok?

J. É.: Többségük nem csúnyább és nem butább a társainál, tehát nem emiatt válnak célponttá. A tapasztalatok szerint a bullyk, a másokat alázók a szorongó diáktársaikat pécézik ki, különös érzékenységgel ráhibázva a gyenge pontjaikra. Az is lehet, hogy másoknál is bepróbálkoznak, de ha nem érik el a kellő hatást, mert az visszaszól vagy csak kineveti, akkor továbbállnak és más áldozatot keresnek. Ahhoz, hogy valaki a helyzetben tartósan benne maradjon a szorongásra való hajlamon és negatív problémafelfogáson kívül több más dolog együtthatása is kell: a közösség, az iskola, a család rossz reakciói is súlyosbíthatják a helyzetet.

hvg.hu: Miért nem kérnek segítséget a fizikailag-lelkileg bántalmazott diákok?

J. É.: A környezetük – család, tanárok, barátok - sokszor elbagatellizálja a problémát, vagy olyan használhatatlan tanácsot ad, ami az adott körülmények között kivitelezhetetlen számára. Egy módszeresen alázott fiatal egyik napról a másikra nem fog visszaszólni valakinek, akitől tart, csak azért, mert egy kívülálló szerint ezt megtehetné. S gyakran az is előfordul, hogy olyan eredményes a folyamatos alázás, hogy az áldozat el is hiszi magáról, hogy ő nem érdemel ennél többet. Bár Magyarországon – mivel nehezebb fegyverhez jutni – lövöldözésekkel nem kell számolni, a kamaszkori öngyilkosságok, öngyilkossági kísérletek egy részében szerepe lehet az ilyen típusú iskolai erőszaknak, bár ezzel kapcsolatban nincsenek statisztikák. Az amerikai és kanadai bullying-ellenes kampányok egyébként pont erre építenek: arra figyelmeztetnek, hogy ha valaki kegyetlenkedik, azzal akár a halálba is hajszolhatja egy diáktársát.

hvg.hu: A bullykat mi motiválja? S miért nem lép közbe a csoport, közösség többi tagja?

J. É.: A bullyk, vagyis az elkövetők empátiája átlag alatti. A vizsgálatok azt mutatják, hogy gyakorlatilag nincsenek is tudatában annak, hogy a másik fél milyen szenvedéseken megy keresztül. Saját magukból kiindulva azt gondolják, hogy ha valaki nagyon szenved, akkor kilép az adott helyzetből vagy megpróbálja megvédeni magát. Az elkövető-áldozat párosa mellett pedig ott a nézőközönség, akik vagy pozitívan reagálnak ezekre az alázásokra, vagy megfélemlítetten, esetleg „arisztokratikus kívülállóként” nem szólnak sem mellette, sem az áldozat védelmében. Hallgatásuk azonban gyakorlatilag az elkövetőt támogatja, annak látszat-népszerűségét erősíti.

Érdekes, hogy bár az osztálytársak népszerű diáknak látják a zaklatókat, de amikor arról kérdezik őket, hogy szeretik, tisztelik-e ezeket a diáktársakat, akkor a válasz többségében „nem”. Végeztünk vizsgálatokat átlagos és elit gimnáziumokban, s azt kellett látnunk, hogy nincsenek nagy különbségek az intézmények között, az viszont kiderült: a be nem avatkozó hozzáállás inkább jellemző az elit gimnáziumokban. Olyan tanárképzős hallgatóval is találkoztam ugyanakkor, aki felnőttként is azt gondolta: az egykori gimis osztálytárs, akit a fiúk a folyósó padlóján húzva vonszoltak a szünetekben, valójában maga is  viccesnek találta ezt a helyzetet. Megkérdeztem tőle, hogy ismeri-e azt az érzést, amikor az ember kínjában nevet, azért, mert annyira megalázó helyzetben van, hogy a többiekkel nevetni még mindig jobb startégiának tűnik, mint sírva összeomolni.

© Stiller Ákos

hvg.hu: Elliot Aronson szociálpszichológus egy amerikai vérengzés okairól szóló könyvében arról ír: a lövöldöző, kiközösített fiú előző iskolájában teljesen átlagos diák volt, része az ottani csoportnak, s csak az új helyen került ebbe a kilátástalannak tűnő áldozat-szerepbe. Vagyis átlagos diákból is lehet elkövető vagy áldozat, de mi a helyzet a már kialakult viszonyokkal. A közösségváltással felcserélődhetnek a szerepek?

J. É.: A bullyk ritkábban veszítik el falkavezér mivoltukat egy új helyen, maximum az eszközeik változnak, hiszen ez egy vonzó szerep. Ugyanakkor csak és kizárólag akkor van erre módjuk, ha a közösség teret ad nekik. A tapasztalatok szerint az áldozatok nehezebb helyzetben vannak, ők könnyebben beleragadnak ebbe a szerepbe, ugyanakkor egy új helyen kihasználhatják, hogy tiszta lappal indulnak. Találkoztam olyan fiatal nővel, aki felnőtt fejjel, terápiás helyzetben sem volt képes kilépni az áldozati szerepből és megküzdeni a támadójával. Az is igaz ugyanakkor, hogy ha akár csak egy barátra is szert tesz a bántalmazott fiatal, akkor már nincs kitéve a módszeres, rendszeres alázás veszélyének. Az áldozatoknak csak tizede lesz ismét kiszolgáltatott diák egy közösségváltás után. A legtöbb közösségben ugyanis a "potenciális áldozatot" nem bántalmazzák, nincs szükség ilyen pótcselekvésre, hogy működjön a csoport.

hvg.hu: Egy néhány nappal ezelőtt bemutatott, iskolai erőszakkal foglalkozó tanulmány eredményei szerint a gimnáziumokban a legalacsonyabb az iskolai erőszak aránya. Mit lehet tudni a többi iskolatípusról és a fiatalabbakról?

J. É.: Mi is elsősorban középiskolákban vizsgálódtunk, de két ponton is akadályokba ütköztünk. A felkeresett egyházi gimnáziumok közül egy sem engedett be minket, mondván náluk ilyen eset nem fordul elő. A szakiskolákban pedig az összeállított kérdőív értelmezésével nem sikerült megbirkózniuk a diákoknak, így értékelhető adataink csak a gimnáziumokból vannak. Persze a bullying nem ebben a korban kezdődik. A kiskamaszoknál 10-12 évesen már találkozunk vele, ők is már nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással, ilyenkor leginkább a fizikai erőszak jellemző, lökdösődnek, verekednek. Később azonban finomodnak a módszerek, s minél műveltebb, okosabb diákokról beszélünk annál kifinomultabb technikákkal találkozhatunk. A gimnáziumokban nem kell a falhoz szorítva gyomrozni valakit, elég elhinteni egy pletykát, ami magától terjed, leépíti a kipécézett fiatal kapcsolati rendszerét, nevetség tárgyává teszi, megnyomorítja a mindennapjait.

hvg.hu: A magyar iskolákban hány gyerek, fiatal élheti ezt át nap mint nap?

J. É.: Egyes szakemberek 30-40 százalékról beszélnek, de én ezzel nem értek egyet. Ha egy gyerektől megkérdezzük, kiabáltak-e vele, meglökték-e már, csúfolták-e, akkor biztosan emlékezni fog egy-egy ilyen eseményre, de ez még nem jelent módszeres kegyetlenkedést. A mi kutatási módszerünk ezért igyekszik sokkal pontosabban meghatározni a jelenséget és annak előfordulását. A kérdőívek nem csak az önbevallásra építenek, vagyis a saját élményekre, hanem a diákoknak az osztálytársaikat is értékelni kell, kit látnak elkövetőnek, kit áldozatnak. Ezek alapján úgy tűnik, hogy a diákok 7 százaléka válik áldozattá és ugyanennyien vannak az elkövetők is. Nemzetközi összehasonlításban ez a középmezőnynek felel meg. A serdülőkkel végzett vizsgálatokban magas értékek jöttek ki például Törökországban, Máltán, de Portugáliában és Olaszországban is.

hvg.hu: Elliot Aronson azt mondja, az iskolai légkör, a társadalom hallgatólagos jóváhagyása a felelős a bullying-ért és azok drámai következményeit. Malcolm Gladwell újságíró-szociológus azonban úgy fogalmaz: hiba lenne külső okokat keresni, a társadalmi hanyatlást okolni a történtekért. Szerinte a kamaszok zárt világában könnyen és gyorsan terjednek a ritualizált önpusztító viselkedési formák. Melyik állítással ért egyet?

J. É.: Én hidat vernék a két álláspont közé. A serdülőkori norma elleni támadások – lévén a civilizált társadalmakban egyre kevesebb megsérthető normát tapasztalnak – módjai valóban radikalizálódnak, a lázadás eszközei egyre drasztikusabbak, az ingerküszöb már egész másol van. Ugyanakkor a diákok normarendszerét befolyásolja a közeg, amiben élnek, vagyis az iskola, a család, az őket körülvevő társadalom, márpedig ez határozza meg, hogy rossz és megakadályozandó dolognak tartják-e mások szívatását vagy sem.

Bullying például nem minden iskolai osztályban alakul ki, tehát alakíthatóak úgy a közösségi kapcsolatok, emberi viszonyok, hogy ezt ne a csoportdinamika természetes velejárójának, vagy evolúciós szükségszerűségnek tartsuk. Nagyon sok múlik azon, hogy van-e kialakult bullying-ellenes norma adott osztályban, van-e összetartás, közös élmény, közös munka, amin keresztül megismerik, elfogadják, és megszerethetik egymást.

hvg.hu: A cél megvan, de milyen megoldást kínál a témával foglalkozó szakma?

J. É.: Az amerikai középiskolákban zajló lövöldözések ráirányították a figyelmet erre a problémára az utóbbi években, de a szakirodalom már a nyolcvanas évek eleje óta foglalkozik a jelenséggel. Az a baj, hogy a legtöbben a probléma gyors „kezelését” várják, nem pedig hosszútávú megoldásokat keresnek, pedig egy eredményes prevenciós program több évig is eltart és az egész iskolára kiterjed. Ilyen Dan Olweus - a bullying fogalmának megalkotója, a téma nemzetközi szaktekintélye - prevenciós programja is, amellyel 20-70 százalékkal csökkenthető a bullying előfordulása az iskolákban.

Vannak más próbálkozások is. Egy finn számítógépes játékban a gyerekek beszkennelhetik az osztálytársak fotóját, majd ebben a virtuális osztályban különböző bullying helyzeteket szimulál a játék. Ezek erőszakmentes megoldásával, megakadályozásával lehet a játék következő szintjére lépni. Ha gyerek rosszul választ, akkor megnézheti, mi történik a megbántott osztálytárssal, aki például hazamegy és sír.

Empátiára kell nevelni a gyerekeket, hogy próbáljanak meg a másik fejével gondolkodni, s ha azt látják, hogy mások bántanak valakit, akkor azt ne tétlenül szemléljék. Erre persze a felnőtteket, tanárokat is meg kell tanítani, de amíg az az alapállás, hogy minél kevesebb pénzből és minél rövidebb idő alatt lezavarjanak az intézmények egy hangzatos nevű programot, addig érdemi változásra hiába várunk. S arról sem szabadna megfeledkezni, hogy bullyingnak megvan a felnőtt változata is: a munkahelyi mobbing, ami azonnali gazdasági károkat is okoz a munkáltatónak.

Kovács Andrea