szerző:
Szentgyörgyi Rita

Lutte címmel, az önmagunkra mutató gyilkos agresszió módozatait térképezi fel a Frenák Pál Társulat legújabb produkciójában. Honnan jött a skandináv tematika, az izlandi harcművészet, beemelése az előadásba? Mennyire ápol kapcsolatot a kultúrpolitika szereplőivel? Mi lesz a vége annak, ha a társadalmak ennyire széthúzó módon működnek? Interjú.

hvg.hu: Hogy kerültek új darabjába az izlandi harcművészet elemei?

Frenák Pál: Évekkel ezelőtt intuitív módon kezdtem el foglalkozni a skandináv művészettel. Tavaly elutaztam Izlandra, kíváncsi voltam a kultúrájukra, felkerestem többek között a Harpa művészeti központot és számos múzeumot, kiállítóteret is, belenéztem az izlandi tradicionális harcművészetbe. Kiderült, hogy a glima tartalmazza azt a megjelenítési formát – szíjjakba kapaszkodó testekkel –, amit már korábban kigondoltam a harc tematikával foglalkozó koreográfiámhoz. Emellett a bokszból, a cselgáncsból, a dzsúdóból mint küzdősportokból is merítettem inspirációkat. Úgy vélem, hogy a jelenkori társadalmi helyzet beszorítja az embert az örökös harc állapotába.

hvg.hu: A  harc, a  küzdelem, a versengés  a Frenák-koreográfiák visszatérő motívuma. A Lutte egyfajta sűrítménye a külvilág felől érkező végtelen agressziónak a párizsi, brüsszeli, nizzai terrortámadásokon át a menekültekkel szembeni embertelen bánásmódig? Ez indította arra, hogy hangot, képet, mozgást adjon korunk hadban álló világának?

F. P.: Igen, Lutte a jelenkor konkrét eseményeiből táplálkozik, miközben absztrakt módon reflektál rájuk. Szájbarágós megjelenítési forma helyett erős olvasatát szeretnénk adni korunk civilizált barbarizmusának. A test relációjának a hatalommal, az „öröklét” tévhitével. Sokan azt hiszik, hogy tartható állapot az a tévtudat, hogy itt és most mindent birtokolhatnak. Ebből fakad a mértéktelen fogyasztás is. Nem az örökkévalóságban, a szellemi, lelki tartalmak továbbvitelében hisznek a további generációk számára.

©

hvg.hu: A saját elkeseredését, dühét is belefogalmazza az előadásba?

F. P.: Nyilvánvalóan. Lehetetlen állapotban, kiszolgáltatott helyzetben vagyunk. A „nem tudsz mit tenni” érzése kissé olyan, mint amikor egy zuhanó repülőgépen ülsz. De sok mai művésszel ellentétben, akik direkt módon, manifesztumszerűen kommunikálnak, én szeretnék hű maradni ahhoz, hogy a művészi munkámon keresztül párbeszédbe léptessem a különböző oldalon álló embereket. Oly sok lehetetlen állapotban élő emberrel, mozgássérültekkel, siketekkel és nagyothallókkal, autistákkal is kommunikáltam a tánc mozgásforma rendszerén keresztül.

hvg.hu: A Frenák Pál Társulat elsőként honosította meg a kortárs táncban Magyarországon a beavató előadásokat, a hátrányos helyzetű közösségekkel zajló fejlesztő foglalkozásokat. Visszatérés ez a saját gyökereihez siket-néma szülők gyermekeként, illetve egyfajta missziónak is tekinti a társadalmi szerepvállalást, a szolidaritást?

F. P.: Franciaországban tíz éven keresztül folytattam pedagógiai munkát Lille-ben Amiens-ben, Normandiában és Pikárdia régióban autistákkal, siketekkel és nagyothallókkal, nehéz körülmények között élő gyerekkel. Magyarországon a támogatási struktúra hatalmas problémájának tartom azt, hogy képtelenek vagyunk rendszerességet biztosítani. Akkor látnám ennek a jövőjét, ha legalább három évre kapnának minisztériumi támogatást az oktatást is végző társulatok, és nem minden évben kellene pályázni rá. Folyamatos szubvenció hiányában nem tudom kigazdálkodni a fejlesztő foglalkozásokat tartó táncosaimnak a bérét sem, nem beszélve a vidéki csoportokkal való együttműködés költségeiről. A Norvég Alaptól kapott támogatás ebben az évadban nagyjából egy éves perspektívát nyújt ehhez és ez rengeteget számít. Hatalmas segítség és nagy lehetőség.

©

Ez megerősíti a kreatív munka lehetőségét, teret és támogatást ad a kutatásra, a pedagógiai munkára, a kontextusteremtésre, a nemzetközi tapasztalatcserére és mindez az alkotás kidolgozottságában, finomságaiban is megmutatkozik. Legközelebb a MU Színházban tartunk workshopokat az UN című előadásunkhoz kapcsolódóan, és sok foglalkozást tartunk a Lutte kapcsán is, halmozottan hátrányos helyzetű kamaszoknak, frissen állami gondozásba került gyerekeknek, siket- és hallássérült csoportoknak.

Amikor a Müpában léptünk fel, a próbaterembe is sikerült becsempészni a gyerekeket, akik megnézték az előadást, majd felvittem őket a színpadra. Volt egy kis srác, akiről nem tudtam, hogy az apján kívül senkinek nem hagyja, hogy megfogja. A passzivitásában is észrevettem, hogy óriási figyelemmel van irántam. Végigjárattam egy rúdon, ő döntött úgy, hogy kapaszkodik belém, és végül el is tudta engedni a kezem. Nem állítom, hogy csodákat művelünk, de a színház közege segít a feloldódásban.

hvg.hu: A Frenák-rajongóknak kialakul egy törzsközönsége a Trafóban. A Nemzeti Táncszínházzal, a Müpával az elmúlt években szélesebb tereket is belaktak. Változott a megítélésük a hivatalos kultúrpolitika részéről?

F. P.: Nem tudom, egyetlen kultúrpolitikai vezetővel sem ápolok közeli kapcsolatot, sem az előző, sem a mostani kurzusban nem éreztem feladatomnak a direkt kulturpolitizálást, nekem az a dolgom, hogy asszociatív, absztrakt módon beszéljek bizonyos fontos társadalmi kérdésekről, akkor is, ha ezt sokan provokációnak tartják. Jó ideig csak egy szűk réteg ismert minket a Trafóban, a Müpával új dimenziók nyíltak a társulat előtt.

Amikor először léptünk fel a Müpában, egy neves rendező kolléga megkérdezte tőlem: „Mi van, Palikám, eladtátok a lelketeket?" Furcsa volt ezt hallani. Lesújtónak tartom ezt a piti, provinciális gondolkodásmódot, és nem vagyok hajlandó foglalkozni a kulturális terület vélt vagy valós demarkációs vonalaival. Ha kötelező előítéletek, előre gyártott skatulyák vannak, akkor nincs párbeszéd, nincs figyelem és nincs megértés sem. Én pedig a párbeszédet keresem akkor is, ha mások úgy gondolják, hogy ez lehetetlen.

©

Folyamatosan dolgozunk a Trafóban és a MüPában, attól függően, hogy a darabunk építészeti struktúrájához, szcenográfiai elképzeléséhez mi illeszkedik, és úgy érzem, hogy a MüPában is sikerült megnyitnunk közönséget a kortárs művészet, a kevésbé elfogadott táncstílus felé, ez nagy eredmény. Az UN című előadásunkat meg például a MU színház jóval kisebb, intimebb terében játsszuk majd, mert ezt kívánja meg a darab. Ezek organikusan születő döntések. Talán makacsnak, öntörvényűnek tűnhetek kívülről, de engem megfojt egy elvárásokkal-megalkuvásokkal teli közeg, szerintem nincs a művészetben nagyobb érték, mint az önazonosság és a szabadság, de ezt mindenki saját magának teremti meg.

hvg.hu: A terek, a szemléletmódok közötti átjárhatóság jegyében rendezi meg jövőre a budapesti Operaházban A fából faragott királyfit?

F. P.: Brigitte Lefévre, a Párizsi Opera balettkarának volt igazgatónője kortárs tánckoreográfus múlttal érkezett. Preljocaj éppúgy koreografál a Garnier Operában, mint kisebb, kortárs előadóművészeti helyszínen, fesztiválon. Egy koreográfus munkáját nem determinálhatja a helyszín, kizárólag a művészi értéke és kapacitása határozza meg, hogy mit képes és hol megcsinálni. Nem az én problémám, hogy bizonyos közegek önmagukat redukálják. Fantasztikus művészi kihívásnak tartom A fából faragott királyfit, absztrakt módon szeretném megközelíteni egy egészen különleges térrendszerben és sajátos, organikus mozgásformával. Először nyúlok Bartók-műhöz, mindamellett, hogy többször rendeztem-koreografáltam már klasszikus profilú nagy együtteseknek, például Temesváron, Kassán vagy éppen Oroszországban.

hvg.hu: Félig Franciaországban élve, a világot járva bizonyára nagyobb rálátása van a hazai táncéletre, a táncművészeten belül is működő klikkrendszerre. A kívülálló státusza egyszerre jelent távolságtartást és szabadságot?

F. P.: A legnagyobb problémát abban látom, hogy ahelyett, hogy a művészek rájönnének, hogyan lehetne együttműködésben érvényesíteni a közös érdekeket, egymást zabálják fel. Még azt se mondanám, hogy egyre kevesebb lehetőségünk van, hiszen nagyon sok európai projekt létezik. Amíg önmagunkat is roncsoljuk, nem szabad meglepődni azon, hogy minket is roncsolnak. Hiányzik az egységes kiállás. Az sem feltétlenül egészséges, hogy a kuratóriumokban, különböző szövetségekben téthelyzetben a közeli kollégák egymást értékelik, minősítik úgy, hogy ezen kívüli, valós, egymásnak őszinte véleményt formáló szakmai párbeszéd nincs. Miért nem vagyunk képesek felkérni filozófusokat, zeneszerzőket, építészeket, képzőművészeket, akik egy másik terület szempontjait is képesek beemelni?

hvg.hu: Jövőre lesz 60 éves. Régi vágya, hogy könyvet írjon a nevelőintézeti évek alatt megtapasztalt lelki agresszióról, a hatalom és a test viszonyáról. Hol tart vele?

F. P.: Igazából egy filmet szeretnék készíteni, aminek ez a könyv volna az alapja a hatalomról és a testről, ami olyan sokszor a visszaélés vagy a hatalomgyakorlás eszköze. Ez a tematika részben megjelenik a Lutte-ben is. Pórázon tartjuk a többieket, amíg kiszolgálnak minket, simogatunk, de abban a pillanatban, hogy kicsit mozdulnak, mennének, visszarántjuk őket. "Csak annyit tehetsz, amennyit engedek." Az elfogadás, a befogadás, a térfoglalás általános problémáit hozzuk felszínre. A föld nem privilégium, sokkal tágabb fogalom. Ha a társadalmak ennyire széthúzó módon működnek tovább, elérkezünk arra az önromboló pontra, amikor ennek a kérdésnek már nem lesz jelentősége. A levegő, a víz kérdése tíz-húsz év múlva mindent felülír. Teljesen mindegy lesz, hol fogsz megfulladni. Lehet hatalmas luxusvillád, akkor is bele fogsz fulladni. Gondolhatod, hogy hatalmad van és jogod van megmondani a másik embernek, hogy mit kellene csinálnia ebben vagy abban a helyzetben – de ez is egyfajta agresszió. A manipuláció agressziója. Akit a félelem vezet, az saját magát pusztítja. Lövöldözik összevissza, és a végén saját magát találja el. Erről szól az új darabom.

Névjegy

Frenák Pál 1957-ben született Budapesten.
Táncos-koreográfus, a kortárs tánc nemzetközileg is elismert képviselője.

Gyermekkora meghatározó mozzanata, hogy szülei siketek és nagyothallók voltak, így első elsajátított kifejező eszköze a jelnyelv lett, ami különleges fogékonyságot fejlesztett ki benne az arcjáték és a gesztusok, az emberi testtel kifejezhető tartalmak iránt.

1980-tól Párizsban él. Itt dolgozott a klasszikus balett több illusztris személyiségével is.
1998-ban elnyeri a kyotói Villa Kujoyama koreográfusi díját, amelynek köszönhetően több mint fél évet tölt Japánban.
1999-ben a már tízéves múltra visszatekintő Compagnie Pal Frenakot fiatal magyar táncosokkal kibővítve párizsi és budapesti székhellyel működő magyar-francia társulattá alakította, mely egyedülálló táncnyelvet hozott létre.
Alkotásaival kétszer nyerte el a Lábán Rudolf-díjat, aktuális előadását szinte minden évben jelölik az esztendő legjobb táncelőadásának járó díjra. 2002-ben Harangozó-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével, 2007-ben Imre Zoltán koreográfusi díjjal tüntetik ki.

2014-ben megkapta a Budapesért Díjat, 2015-ben Moholy-Nagy Díjjal ismerték el országhatárokon átívelő, kiemelkedő munkáját

A legismertebb európai kortárs zeneszerzőkkel dolgozik együtt. Koreográfiáihoz a zenét komponált többek között Kurtág György, Patrick Schneider, Francois Donato, Fred Bigot és Fabrice Planquette is.

Koreográfusi, alkotó munkája mellett rendszeresen ad szakmai workshopokat, a társulattal beavató előadásokat tart középiskolások részére, közönségtalálkozókon és szakmai beszélgetéseken vesz részt.