A rezsim végsőkig debilizált kultúrkampfja végül nem Andy Vajnát, hanem L. Simon Lászlót találta meg először. Ebben a rendszerben kicsit bolsinak lenni nem lehet. Mindig ott ül a főnök előszobájában a még bolsibb, a száz százalékig párthű önjelölt, aki írásba is adja akár, hogy nem fog gondolkodni, csak szolgál.

Ennek a rendszernek a kiépítésében L. Simon Lászlónak is megvannak az érdemei. A forradalom most őt falja fel, és nem várhat együttérzést. Nincs egy hónapja sem, hogy Alföldivel szemben elfogadható érvként említette, hogy a világnézetéből hiányzik az isteni rendbe vetett hit, csupa káosz és dilemma jellemzi a művészetét, szóval tök oké, ha ez a kormány, amely szintén nagy barátja a teremtett rendnek, olyan jelöltet választ, aki közelebb áll a gondolkodásához.

Nesze bazmeg. Helyetted is találtak olyat, aki közelebb áll. Hogy ízlik?

És lehet persze siratni meg sajnálni L. Simon Lászlót, szelíden fejet csóválni a döntés hallatán, mintha ez lenne az első ilyen anomália. De akár észre is lehetne venni, hogy ez a rezsim logikája; így működött ez már ellenzékben is, és így fog, amíg létezik. A kontraszelektált seggnyalók diadalmenete, ahol nincs érdem, ami a szervilizmusnál erősebb adu lehetne. És ennek az egésznek pontosan ismerjük a felelősét. Ott tántorog a röhögő törpe a kör közepén, teljhatalommal a kezében. Ő tette ezt, és nem a hiszteroliberálisok.

Elharaphatod a mondatot, mielőtt megneveznéd, de felesleges. Kicsit bolsinak lenni, mint váratlanul kiderült, nem érdemes.