A Heti Válasz A 20 legnagyobb blődség Magyarországról címmel közölt összeállítást. Bár az idézet-és cikktallózás készítője, Ablonczy Bálint elismeri: „a külföldi sajtóban számos érdemi bírálat is megjelenik a magyar kormányról és a honi közállapotokról”, a címlap és a cikk végkicsengése, összhatása a kormányoldal táborának fejében nyilván nem ez. Hanem valami olyasmi, hogy lám, mennyire nincs igazuk Ezeknek, akik megtámadták a Zországot. Meg lehet nyugtatni vele magukat, hogy haha, mennyire hülye is a magát műveltnek gondoló Nyugat (amely ugyebár folyton hátba döf  bennünket, a hálátlan, minket, akik érette véreztünk), s mennyire rendben van az, amit Orbán Viktor csinál. Nos, kurvára nincs rendben.

Hogy a nyugati médiaszemüveg időnként (nem is kicsit) torzít, e sorok írójának soha nem esett nehezére elismerni. Igen, felületes, szörnyű, pontatlan írások ezek. De éppúgy valószínű, hogy amennyiben egy horvát, moldáviai vagy belorusz szerkesztő olvasná el, mi jelent meg az elmúlt két évben az országáról a magyar sajtóban, ugyanúgy fogná a fejét. Hogy mennyi tévedés, elírás, ostobaság. S persze igaza lenne. De ettől még a Lukasenko autokrata marad, a Heti Válasz pedig változatlanul meg lesz róla győződve, hogy nincs Hernádi-ügy. Az ilyen típusú külföldi médiahibák egy része szimpla tájékozatlanság, másik hányada nyilván (adott esetben szubjektív, egyoldalú „jóhiszeműségtől” vezérelt), ideológiailag motivált félrehallás és félrefordítás.

Viszont. Ez a hangyaszorgalmú bakivadászat nem vezet sehová és nem bizonyít semmit. Ugyanis nincs a Földön olyan szörnyű, véres és barbár rezsim, amelyről ne lehetne találni sok száz vagy akár több ezer fals, könnyen cáfolható hírt. Lefogadnám, hogy az észak-koreai vagy szíriai kormány sajtófőnöke, az ottani kormánymédia szerkesztője is naponta dörgölhet bele akár tucatnyi alaptalan információt a tájékozatlan nyugati újságírók pofájába. És az ottani hívek is röhögnek, hogy milyen szűkagyú, retardált barmok ezek, és mennyire hazug a legitimitás, amin az álságos szankcióik nyugodnak.

1945 őszén, a választások előtt, a szovjetek megszállta Magyarországon például olyan megalapozatlan rémhírek terjedtek, olyan kérdések vetődtek fel, a komcsiknak és szövetségeseiknek címezve, hogy „Igaz-e, hogy maguk bevezetik a kolhozt és a csajkarendszert meg a szabad szerelmet?” (Marosán György: Az úton végig kell menni. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972. 111.o.) A komcsik és bábjaik elnézően mosolyogtak ezen, felszólítva a tájékozatlanokat, hogy olvassák el a Magyar Kommunista Párt és a kormány programját, amely a földosztás, a magántulajdon alapján áll. A szovjet alkotmány pedig elítéli a promiszkuitást, védi a családi erkölcsöt. S annyiban kétségtelenül igazuk volt, hogy a ’45-ös programok tényleg ezt tartalmazták, a Szovjetunió tényleg a világ egyik legprűdebb állama. Valóban, a kolhozosítás csak 1948 után kezdődött, s a „lánynak szülni dicsőség!” jelszóra is várni kellett még.

De az ellenség csak nem bírt magával. 1946 augusztusában a rágalmaikat Schiffer Pál, a szocdemek kommunistabarát szárnyának politikusa tárta a parlament elé. Olyat írtak a brit sajtóban, hogy „a legnagyobb kórházakat teljes személyzetükkel és berendezésükkel Oroszországba helyezték át. A templomok förtelmes orgiák színhelyei, ahová 8-70 év közötti nőket tömegekben hajtanak fel, és az apáknak valamint a férjeknek is jelen kell lenniök a jelenteknél…a királyi palotát újraépítik azért, hogy az orosz megszálló seregek első tisztje ott helyezkedjék el, és ennek érdekében leállították a Szabadság-híd, a Ferenc József-híd építését…” (Az interpelláció elolvasható: Moszkvának jelentjük…Századvég Kiadó, Budapest, 1994. 121-126.o.) Rákosi pajtás lehangoltan csóválta a fejét. Hisz semmiféle rituális templomgyalázó orgiák nem voltak (így igaz, a szovjet nemi erőszakolók rítusmentesek, s többnyire eltekintettek a házastársi jelenléttől), a kórházak is maradtak, s a hídépítés is folyatódik, Gerő elvtárs nem véletlenül kapta a hídverő becenevet, sőt, a királyi palotába sem a szovjet főparancsnok akart beköltözni, hanem ő saját maga. De Biszku Béla is hüledezve olvashatta az imperialisták által terjesztett ’56-os mítoszokat és legendákat. Hallod, Kádár elvtárs, mit mondanak ezek, pincebörtönök, kazamaták. Röhej, hát nem?

Azt akarom ezzel mondani, hogy az Orbán-rendszer olyan, mint a kommunista diktatúra? Nem. Inkább azt: iszonyatos mennyiségű antikommunista tévhit, rágalom és dezinformáció volt, amit azok a derék kommunisták röhögve, kisujjból cáfolhattak. Ám ettől még azoknak a szemét nyugatiaknak egy dologban, a lényegben igazuk volt: a kommunisták veszélyeztetik a szabadságot. S ugyanígy, a számos részletben hülyeséget író Lajtán túli kollégák a lényeget jól látják: Magyarországon olyan hatalomkoncentráció jött létre, s ezt a koncentrált hatalmat úgy alkalmazzák, hogy az fenyegeti a jogállamot. S ne tessék már, (bennünket, belföldieket is hülyének nézve) azzal védekezni, hogy velünk lehet beszélni, megváltoztatjuk, kiigazítjuk, ami nem tetszik Brüsszelnek, felesleges volt tehát ez a rágalmazó támadássorozat. Mert az, ha Magyarországból mégse lesz autokrácia, az ennek a nemzetközi „rágalomhadjáratnak” köszönhető. Ugyanis a hallgatás beleegyezés. Inkább kiáltsák nyelvtanilag helytelenül, hogy „Tűz van!”, minthogy hallgassanak.