Zsidózás kontra intellektuális lincskampány

Bayer Zsolt Magyar Hírlapban napvilágot látott publicisztikája – melyben leírja: vannak zsidók, akik puszta létezésükkel indokolttá teszik az antiszemitizmust – a tiltakozás szökőárját generálta. Hogy a kijelentés minősíthetetlen és szalonképtelen, nem vitás. Felteendő kérdés inkább az, nem kontraproduktív, bumeránghatáshoz vezető pótcselekvés-e az aláírásgyűjtés, melyhez immár sok tucat neves(nek tartott) értelmiségi csatlakozott?

Való igaz tehát, Bayer mondata teljes joggal diszkvalifikálható az előítéletmentes diskurzusok versenyén. Ámde a nyílt levél egyértelműen utal rá, a cikkírónak útilaput köthetnének a talpára. Ez viszont több okból is felesleges, abszurd és visszaütő követelés. Ha Széles Gábor önmagától nem tartja vállalhatatlannak az idézett szavakat, nincs miről beszélni. Másrészt, a dokumentum által indirekt, a kérdésfeltevéssel körvonalazott megoldás – Bayer elbocsátása – annak pozícióját alapul véve, demokráciában értelmezhetetlen. Ha Bayer kinevezett közszolga – köztisztviselő, közszolgálati műsorvezető, közpénzből működő alapítvány, tanszék vezetője, rendőrkapitány, laktanyaparancsnok, stb. – lenne, vagyis olyan ember, akinek törvényben előírt kötelme a pártatlanság, elfogulatlan hozzáállás, az állampolgári jogegyenlőség tisztelete, akkor leváltása nemcsak lehetőség, de előírás. Ha miniszter, polgármester vagy képviselő – tehát választott személy – lemon-(dat)ása akkor is felvethető, de akkor ez már nem kötelező jogi, hanem csak fakultatív politikai opció. Hiszen az ilyen posztról történő visszavonásáról csak a választópolgárság, a parlament vagy a miniszterelnök dönthet.

Bayer esetében azonban ilyenről nincs szó. Ő egy, befektetői pénzből finanszírozott magántévé/magánlap házigazdája és főmunkatársa. Mely orgánumoknak semmi gondot nem jelent a felfogásával való azonosulás. Bármilyen álnaiv játékot próbálunk űzni: igen, vannak sajtótermékek, amik probléma nélkül befogadják és szétsugározzák az antiszemita nézeteket. (Hogy ezt definitíven felvállalják-e, más tészta). Ez is része a véleményszabadságnak. (Ahogy pl. a kommunista, vallási fundamentalista, stb. eszmék terjesztése is az lenne.) Azokra egzisztenciális nyomást gyakorolni, éppenséggel szűkkeblűség. Fehér Ferenc filozófust ideidézve „mint zsidó sem szeretem, hogy a másik embert antiszemita érzésének kinyilvánításában az béklyózza, hogy kirúghatják érte állásából. Természetesen szeretném, bár nem hiszek benne, ha az antiszemitizmus, mint érzés megszűnne. De semmiképpen nem akarom azt, hogy antiszemita érzésű polgártársaim szünet nélkül fenyegetve legyenek ezért az érzésükért. Ahogy én sem kívánok fenyegetve lenni bármilyen érzésemért.”

A zsidóellenesség minimalizálásáért sokféle módon lehet küzdeni. De aligha célravezető, ha mindezt harci alakzatba tömörülve, lincshangulatú, politikailag korrekt hisztériát gerjesztve, egyénközi vita helyett kórusban rohamozva tesszük. Mindezt úgy, hogy a zsidóságot valójában semmiféle reális, fizikai veszély nem fenyegeti. Így a gyűlölet verbális szinten reked. Szomorú, de tény: Izraelben sokkal nagyobb veszélyben forog – a terrorizmus végett – egy zsidó lét-és vagyonbiztonsága, mint nálunk. Ráadásul szociológiai tapasztalatok bizonyítják: az antiszemitizmus elleni fellépés szükségességének, a zsidók szenvedésének felpörgetett, végtelenített – kioktató jellegű - sulykolása, folyamatos túladagolása, túlhangsúlyozása az elvárt hatás fordítottjához, overkill-effektushoz vezet.

A 2006 őszi zavargások kivizsgálására létrejött, Gönczöl Katalin által elnökölt (szélsőjobboldali elfogultsággal aligha vádolható) bizottság jelentése szerint „a zsidó és roma holokauszt gyakori emlegetése – amely egyébként sokszor nem több szónoki fordulatnál -- azokból, akik saját sanyarúságuk tényét nem hallják elismerni a rétorok által, elégedetlenséget vált ki, és ezt könnyű átvinni magukra a zsidókra és a cigányokra”. Vagyis az efféle indulatvezérelt akciók nemhogy csökkentenék, inkább növelik az ultrajobb befolyását. Tetejébe az aláírók között óhatatlanul akadnak olyan figurák – pl. a mindenféle újságírói fair playt nélkülöző, Viktor c. gyalázatos könyvével Bayer baloldali változatává alakuló Kende Péter, a Gulag szörnyűségeinek relativizálásában imponáló érdemeket felmutató Krausz Tamás – akik eleve szétporlasztják a felépítmény morális alapját.

Nem kéne hát minden zsidózásra ugrani, s ezzel átengedni a tematizációs fősáv műsoridejét periférikus, szélsőjobboldali alakoknak. Akiknek hülyeségeiről - pár tízezer olvasójukat leszámítva - a lakosság 99 százaléka úgyse értesülne.

Papp László Tamás