Orbán most már a saját kétharmadával megy szembe

Egy dakota közmondás szerint magas lóról nagyot lehet esni. Márpedig Orbán Viktor most magas lóra szállt fel, amikor a bécsi Neue Kronen Zeitungnak kijelentette, hogy a soron következő kétharmados gazdasági törvényekkel meg akarja kötni a következő tíz kormány kezét.

Orbán nagyotmondása, magabiztossága, autokratikus kijelentése persze nem számít újdonságnak. Még hatalomra kerülése előtt, 2009 szeptemberében Kötcsén úgy fogalmazott, hogy „a soron következő választás arról is szól, hogy a magyar politika tizenöt-húsz éve olyan lehet, amelyben egy, a nemzeti ügyek megfogalmazására képes nagy kormányzó párt létezik”. S azóta is számos alkalommal utalt rá, hogy a kormányzó pártok hatalmát több ciklusra tervezi, s a korábbi duális helyett egy új, centrális erőtér kialakításra törekszik.

Az elmúlt egy évben politikáját ezeknek a törekvéseknek a szolgálatába állította, aminek lényegi elemeként megrendszabályozta a jogállami intézményeket, jelentős részben kiiktatta a demokratikus ellensúlyokat, vasfegyelemmel tartja össze a pártját, a kormányát, s most készül kiiktatni azt a civil társadalmat, amelynek egy része kétharmados többséggel beszavazta a túlhatalomba. Orbán szerint elődei annyira a szakadék szélére kormányozták az országot, hogy csak gyors és radikális átalakítások révén lehetséges a konszolidáció, amire magát és gondosan kiválogatott politikusi-szakértői csapatát alkalmasnak is tartja. Egy éve ezzel a küldetéssel, egyre erősödő én-tudattal és csalhatatlannak vélt tudással vezényli az országot a szebb jövő felé, s a helyzet stabilizálása után a felemelkedés kezdetét valamikor a kormányzati ciklus végére ígérte.

Valóságtól elszakadó politika

Addig azonban a magát szabadságharcosnak valló miniszterelnök csapatai – mint azt ő maga hirdeti – harcban állnak. Orbán a kormányzása, intézkedései közepette folyamatosan háborús retorikát használ (tavaly az IMF ellen kezdett szabadságharcot, idén a munkanélküliség, illetve az államadósság ellen visel háborút), s ennek alighanem az a célja, hogy a sokszor rapid és önkényes intézkedéseknek legitimitást teremtsen, hiszen háborúban a cél szentesíti az eszközt. Ezért aztán ez a „hadiállapot” napjainkban is számos intézkedés indokaként szerepel a parlamenti felszólalásokban, a médiumokban, a szónoki fordulatokban, a kormányszóvívői indoklásokban, mert hangsúlyozásával a racionális ellenérveket félre lehet söpörni.

Fotó: MTI/EPA

Orbánnak és a megmondóembereinek magabiztosságát az adja, hogy minden külföldi és belföldi kritikai hang ellenére az elmúlt egy évben a kétharmados felhatalmazásra hivatkozva gyakorlatilag akadálytalanul építhette ki autokratikus rendszerét. Ennek megakadályozására érdemben nemcsak az ellenzék nem tehetett semmit, de a „zemberek” nagy többségét sem érdekelték az olyan „közügyek”, mint a médiatörvény átalakítása, az Alkotmánybíróság hatásköreinek csorbítása, az Érdekvédelmi Tanács felszámolása, pártapparatcsikok beültetése a közintézményekbe. Az sem váltott ki különösebb ellenkezést, hogy a diktatórikus elemek fokozatosan beépülnek a demokratikus keretek közé, s alapvetően a centrális erőtér szolgálatába állítják a kormányzást, a jogalkotást, a törvényhozást, az intézmények működését stb.

Az elmúlt egy év ezeknek az új rendszert építő intézkedéseknek a meghozatalával és megvalósításával telt el, miközben a gazdaságot is sikerült – úgymond – a szakadék széléről visszarántani. Sőt Matolcsy már azt vizionálta – aligha függetlenül „főnöke” utópisztikus elképzeléseitől –, hogy az új programok révén a magyar gazdaság 2030-ra utoléri az uniós országok színvonalát. Ezt a víziót azóta az illetékesek ugyanolyan csalhatatlan tudással próbálják megvalósítani, s ráerőszakolni a magyar valóságra, ahogy a centrális erőteret vagy a Nemzeti Együttműködést Rendszerét.

Csakhogy az állandóan harcban álló hadvezérnek most már a parlamenti-intézményi-jogalkotói környezetből ki kell lépnie a társadalmi-szociális terepre (ezúttal a hadiállapot helyett „szükségállapot” okán kell intézkedni), ahol már az övéivel találja magát szemben a reformok, kiigazítások, megszorítások kapcsán. S itt – a „szükségállapotok” közepette – már más harcmodorra volna szükség. Az ország és lakóinak félperifériális helyzetéből, elszegényedéséből, teherbíróképességéből, sok esetben drámai szociális-pénzügyi helyzetéből kellene (alulról) kiindulni, s nem a Matolcsy által (felülről) vázolt utópiákból.