A gyulai törvényszék elutasította pár újfasiszta paramilitáris szervezet föloszlatására irányuló ügyészségi indítványt. Az ítélet indoklásának szövegében is említi a bíró, hogy a helyi „gárdakapitány” (bandavezér) így foglalja össze hadainak világnézetét: „…úgy szaporodnak ezek a férgek [ti. a cigányok], mint a patkányok… El kell zavarnunk a rajtunk élősködő, horgas orrú érdekeket kiszolgáló, magyarpusztító, országromboló, hazaáruló bűnbandát a Kárpát-medencéből” [azaz a nyilasokon kívül mindenkit].

Az újfasiszta/neonáci rohamosztagok ún. menetelései (megfélemlítő fölvonulásai) a gyulai törvényszék szerint nem jelentenek nagy gondot:

„Megállapítható, hogy az alperes tagjai egyenruhában, menetoszopban, katonai vezényszóra felsorakozva indultak csoportokra szakadva járőrözni a település utcáin. Egy ilyen megnyilvánulás ugyanakkor a törvényszék álláspontja szerint jellegénél fogva, bár szorongást kelthet a helybeliekben, azonban maga a menetelés, nyilvános felvonulás jogát a gyülekezési jog garantálja.” (Itt a bíróság nincs tekintettel a jogi precedensre, a Magyar Gárda betiltására.)

De a gyulai bíró nemcsak a kifejezési és gyülekezési szabadságot védi, hanem tartalmi kérdésekbe is belemegy, hogy az alperes indítékait mélyebben megérthesse:

„A »cigányság« mint kategória nem elsődlegesen faji alapon értelmezhető, hanem az ekként jelzett életformát követő, faji hovatartozástól függetlenül a lakosságnak egy elkülönült, a többségi társadalom hagyományos értékeit és a már hivatkozott jogszabályok által is védett értékeket semmibe vevő csoportjaként, akik egy bizonyos munkakerülő életforma, a magántulajdont, együttélési normákat nem tisztelő erkölcsi felfogás követői.”

Tehát a „cigány” erkölcsi (erkölcstelenségi) kategória, amely – habár nem értelmezhető faji alapon – mint etnonímia (azaz mint etnikai megnevezés) bizonyos erkölcsi tulajdonságokat implikál az adott etnikum körében: azaz faji alapon értelmez. A bíróság nem érzékenykedik, kíméletlenül rámutat a kellemetlen „tényekre”:

„Nem elhallgatható tény […] a cigány származásúaknak az elkövetői körben való viszonylag magas aránya. Ebből adódóan, bár a cigányok és a bűnelkövetők köre nem azonos […], az átfedések alapot adnak az anomáliák »cigánybűnözésként« való megfogalmazására.” Iustitia bekötött szeméről lecsúszott a kendő. A „menetelő” újfasiszta szervezetek a jog által – az általános vélelem szerint – ártatlannak, ráadásul megvédendő honpolgárnak tételezett lakossági csoportokat félemlítettek meg, amelyeknek a minősítése tekintetében az esetleges bűnügyi statisztikák nem mondanak (nem mondhatnak) semmit. Azonkívül a jog azt sem engedné meg, hogy bűnözőket vagy büntetett előéletű személyeket félemlítsenek meg, hiszen függetlenül az illetők jogi életrajzától, vannak elidegeníthetetlen jogaik, amelyek semmilyen körülmények között nem szűnnek, nem szűnhetnek meg.

A bíróság mindenféle jogi relevancia vagy tárgyi szükség nélkül adott hangot rasszista nézeteinek az ítélet indoklásában. Ezek a nézetek elterjedtek – újabban a balközép-balliberális publicisztika is úgy vélekedik, hogy az ilyesmit csak „a belvárosi megmondóemberek” (értsd: zsidó értelmiségiek) ellenzik „a fővárosi kultúrharc” keretében (idézet a Népszabadságból), amivel meghitt módon utalnak „a bűnös Budapest” bájosan fehér-különítményes metaforájára: ismétlem, az április 6-ai választások után mindezt nemcsak a szélsőjobboldali, hanem a balpolgári, „minőségi” napisajtóban, portálokon, blogokon olvashatjuk –, de amit magánemberek megengedhetnek maguknak, azt a magyar állam NEM. (Ezeket a magánembereket félfasisztává gyávult oktondiaknak tekinthetjük, de jogukat a visszataszító ostobaságaikhoz nem tagadjuk. Azt a divatos véleményüket, amely szerint az antirasszizmus, antietnicizmus, antinacionalizmus életismeret híján szűkölködő, ideológiailag megszállott, beszűkült tudatú, mereven utópista doktrinérek merő előítélete, amelyre rácáfol a gazdag, a diadalmas Élet, százötven éve ismerjük, és ugyanannyi ideje tartjuk berezelt, rosszhiszemű állatságnak.)

A bíróság a közmeggyőződés rangjára emelkedett (recipiált) fajgyűlöletet avval a rendíthetetlen nyugalommal hirdeti, amellyel rendszerint a cáfolhatatlan, ráadásul erkölcsileg helytálló, a mérvadó tekintélyek által elfogadott hittételeket szokás. A bíróság ítéletében a magyar állam szólal meg, amely – kollektív, testületi hite szerint – a magyarországi társadalom konszenzusára támaszkodhat. (Ilyen konszenzus persze nincs, a reakciós földcsuszamlás, a magyarországi mérsékelt „baloldal” összeomlása, szétzüllése, tartásának trágyává puhulása ellenére se.)

Nem hiszem, hogy dr. M. Erika elkövető (a gyulai bíró) rosszabb volna a magyarhoni keresztyén-úri középosztály szánalmas átlagánál, szegény, félrevezetett, megtévesztett asszony, akinek ezt a sötét ballépését majd el kell titkolnunk unokái elől. Ha a nagyi generációja szerint semmi különös nem történt 1944 nyarán, az unokák majd azt is elhiszik, hogy 2014 nyarán se voltak rasszista alkotóelemei a magyar állam hivatalos karakterének, az ilyen bírósági szövegek pedig majd az akkori gyökértelen kozmopoliták képzelődéseinek minősülnek 2084-ben. Mindenki tudja majd, hogy a nagymama rasszista szövegeinek fölidézésével csak Magyarországot akarják majd lejáratni a jövendő idegenszívűek, pedig ránk maradt a nagymama által kötött rózsaszínű rékli, ami kielégítően bizonyítja, hogy keblében emberszerető szív dobogott valaha. Szóval nem kell elkeseredni, Erika néni.

Azt sem kétlem, hogy a fölsőbb bíróság majd megsemmisíti ezt a túlságosan naiv, szofisztikáltabb formában azonban a „jobb emberek” által osztott, fasiszta árnyalatú közhelysorozatot, s a begyulladt és – részben – megveszett „ellenzéki” közvélekedés megnyugodhat, hogy legalább a gyermeteg rasszizmust nem engedik törvényerőre emelkedni.

Akkor is: a gyulai törvényszék ítéletében – s ne feledjük, hogy a hatalmi ágak közül a bírói ágnak van a legnagyobb tekintélye – a magyar állam szólt. Az igazságügyi miniszter és a Bírói Hivatal elnöke nem rohant a Kossuth rádióba, hogy hangot adjon sajnálkozásának, s hogy biztosítsa roma honfitársainkat, hogy az állam őket is védi, mint minden honpolgárt és országlakost. Az MSZP békési elnöke szerint – attól a kis cigánygyűlölettől, antiszemitizmustól és aprócska antidemokratizmustól eltekintve – a Jobbik programja voltaképpen baloldali program. (Mintha lehetséges volna baloldali program egyenlőség, legalább jogegyenlőség nélkül.) A rémületében félig-meddig elfasult megyei MSZP-elnök nyilatkozata azt mondja ki, hogy az új magyar faji államnak nincs alternatívája. Némelyek csinálják, a potenciális ellenfelek pedig gyáván azt mondják, hogy ez irreleváns.

A minden mértéken túli egyenlőtlenség, a négymillió koldus Magyarországán a társadalmi bajok megoldására csak az elnyomás fokozása merül föl eszközként. Az egyik „demokratikus” ellenzéki párt már a közmunkások számát kevesli, ahelyett, hogy a munkanélküli-segély folyósításának meghosszabbítását és összegének növelését követelné. Tehát elfogadja a legszegényebbek elleni illegitim kényszert, a nemzetközi munkajog fölháborító megsértését. Teljes kapituláció mindenütt.

Erre kell majd emlékezni, ha gyermekeink és unokáink megkérdezik, hogy mi történt itt 2014 tavaszán és nyarán. Amikor kezdett kialakulni a magyar faji állam, akkor a magyarországi demokraták, mérsékelt baloldaliak a fegyverletétel módozataival voltak elfoglalva. Az ellenállás minden gesztusát a gúny harsány kórusa fogadta az ellenzéki sajtóban, papíron és interneten. Az ellenzék ügyetlenségeit, pár értelmiségi butaságait erőteljesebben támadták, mint a fasizmust. A jobboldal győzelméből hovatovább arra következtetnek, hogy a jobboldalnak igaza van, hiszen sikerült becsapnia a többséget. A győzelem mindent igazol.

S ebben a hangulatban miért ne bántanák és aláznák meg a leggyöngébbeket? Az, hogy gyöngék és szegények, bizonyíték rá, hogy ennyit érdemelnek. Az, hogy nincs pénzük, annak a jele, hogy rosszak az erkölcseik. A legelvetemültebb kapitalizmus fasisztikus apológiája egyre elfogadottabb. Miért is ne lenne? Mindent áthat az erő csodálata.

Pár évtized múlva az ország fele cigány lesz. Keservesen kell majd megfizetni a mai bűnökért.

A huszadik század elején ugyanezen a hangon írtak és beszéltek az oláhokról, a rácokról, a tótokról. Azóta is álmélkodunk a trianoni tragédián. Pedig Mocsáry Lajostól kezdve számosan megjósolták, mi lesz a következmény. Őrültnek, élettől elszakadt, dogmatikus idealistáknak tekintették őket. Adynak és Jászinak, Kunfinak, Szabó Ervinnek, Kassáknak nem volt és nem lehetett parlamenti mandátuma. Kisebbségben voltak, nem számítottak. Hiába beszéltek, hiába beszélnének ma is.

Üdvözlet a győzőnek.