Cigányúton

Miskolc város képviselőtestülete májusban határozatot hozott a nyomortelepek felszámolásáról. Ez az egyszerű mondat örömrivalgásra adhatna okot minden jó szándékú, jó érzésű, normális embernek Miskolcon és az ország bármely más településén. Mert azt is mindenki tudhatja, hogy a szegénység és nyomor olyan társadalmi viselkedéseket hordoz magával, amelyek rombolóak: bűnözés, drogozás és persze öngyilkosság, amely jelenségek – akárhogy nézzük is – mégis csak azok számára a legkárosabbak, akik benne élnek.

Mi a baj mégis Miskolccal, és a nyomortelepek felszámolási szándékával?

Vegyük sorra a sajátos elgondolást, hogy megérthessük, itt nem egyszerűen „cigánykérdésről” van szó, a bajok sokkal mélyebbek, sokkal messzebbre mutatnak, és ha nem térünk jobb belátásra, azt az egész ország megsínyli.

Exportálás

Ahogyan a médiából tudjuk, a „legegyszerűbb” módját gondolták a városatyák a megoldásnak: exportálni a szegénységet, nyomort és a nyomában felmerülő összes problémát aprófalvakba, ahol a „megváltásként” kapott összegből a lakók majd vesznek maguknak amit akarnak, 5 éves elidegenítési tilalommal terhelten. A jogászok és értékbecslők hada nyugodtan felszisszenhet: miért is jegyezhetnek be elidegenítési tilalmat? Hogyan gondolkozhat az önkormányzat fix összegben, 1,5 és 2 millió forintban, hiszen az önkormányzati lakások megváltásánál az érték felét szokták kifizetni? Akkor mindenkinek pont annyit ér a lakása? Abban az értékben a lakások mindenkori állapotán túl a hely (a városi lét, avagy a vársban lakás) értéke is érzékelhető... És persze nyugodtan felmerülhet az a kérdés is, a lakók által a házak állagának javításába befektetett összeget hogyan térítik meg? És akkor még nem is beszéltünk az exportálás következményeiről: hogyan fognak tudni és mikor az exportált szegények a városban elérhető szolgáltatásokhoz jutni – munkához és iskolához, orvoshoz és boltokba, stb. valóban csak annyit érne Miskolc Zuglójában, a családi házas övezetben egy lakásnyi terület?

Nem véletlen és nem is elítélendő, hogy a környező települések polgármesterei egy emberként mozdultak a maga problémáit megoldatlanul a nyakukba varrni készülő Miskolc ellen. Joggal és okkal tették, hiszen a kohéziós források hiányával és persze a munkanélküliség állandó rémével küszködő apró települések a saját létező problémáikat sem tudják megoldani. Állandó tűzoltást gyakorolnak, hol a gyermekéhezéssel, hol a téli megfagyással, hol vállalkozás indításával foglalkozhatnak közügyek gyanánt, sohasem elegendő forrásokból gazdálkodva.

Felmondás

A nyomortelepek felszámolása nemes szándék lenne. Miskolcon azonban van mögötte egy – a demokrácia alapjait megtagadó – aprócska hiba: az önkormányzat a lakásszerződéseket egyszerűen, és mindenféle – egyébként rá vonatkozó – kötelezettség elismerése nélkül, már vagy 30 család esetében felmondta. És ugyanezt tervezi további mintegy kétszáz bérlővel. Az érintettekkel való egyeztetés nélkül, és anélkül, hogy az elhelyezési kötelezettségéről intézkedett volna a város. Ez pedig nem más, mint az állampolgárokkal szembeni szerződés felmondása.

Éppen a legszegényebbek, a legkiszolgáltattabbakkal szemben viselkedik úgy a mindannyiunk pénzéből gazdálkodó önkormányzat, mintha kizárólag önhibájukból kerültek volna nyomorba. Damokles kardját lengeti felettük: ha mi úgy döntünk, te földönfutó leszel, amikor mi akarjuk! Ez pedig önkény, ahol az állampolgár biztonsághoz való joga sérül. Nem menti, csak súlyosbítja a helyzetet, hogy számos településen hasonlóképpen járnak el a szegényekkel, csupán egyetlen egy évre kötnek velük lakásbérleti szerződést! Aztán, ha komolyabb betegség, vagy Isten ments – haláleset van a családban – egyszerre oda a fizetőképesség, és mehet az egész család utcára. Nem, valóban nem csak Miskolcon.

Etnicizálás

Miközben jól látható, hogy a problémák lényegét a szegénység és munkanélküliség, a régió teljes leszakadása okozza, a miskolci városatyák megtalálták a módját, hogy az ügyet – választási hadjárathoz jól használható – etnikai ütőkártyaként használják. Úgy tüntetik fel, mintha a szegénynegyedekben kialakult állapotok a „cigánybűnözés” melegágyai lennének, mintha a származásnak következménye lenne mindez. A fordítottja persze igaz: a rasszizmus rendkívül jelentős jelenléte egyik oka – a képzetlenség és regionális fejletlenség mellett – hogy a romák nem kapnak munkát, hogy nem tudnak a társadalmi munkamegosztásban magasabb pozícióba jutni, hogy munka és tisztességes jövedelem híján nyomorognak, nem vehetnek maguknak jobb lakást, ezért nyomortelepekre kényszerülnek. A cigány kultúrának – amelyet persze Miskolc nem engedett be intézményesített formában – ehhez semmi köze. De ahhoz igen, hogy a szolidaritás, az egymás kisegítésének évszázados gyakorlata elviselhetőbbé teszi a körülményeket. Ezért sem szeretnének sokan széjjelköltözni. Számíthatnak egymásra, kisegítik egymást akár gyerekfelügyeletben, idősgondozással, akár élelmiszerrel, vagy a néha adódó munkalehetőségről szóló információval.

Mint ahogy a mulasztások sora elképzelhetetlen lenne, ha nem „cigánytelepként” kezelnék az egykori munkáskolóniákat, gyártelepek lakótömbjeit. Mert hogy van az, hogy az önkormányzat a saját tulajdonát képező lakásokat elfelejti karbantartani, felújítani? Hagyja lerohadni őket, nem invesztál állagmegóvásukba, felújításukba? Nyílászárók cseréje, vizesedés-salétromosodás elhárítása, netán energiatakarékos megoldás nem éppen ezekben a sűrűnlakott övezetekben kéne a legjobban? Vagy a szegények örüljenek, ha megtűrik őket?

És hogy van az, hogy a rendőrség nem érzi kötelezettségének, hogy felvilágosító, tájékoztató,  „öntudatos polgár” akciókkal megelőzni igyekezzen a bűnözést – éppen a legkiszolgáltatottabb területeken? Hogy elfeledkeznek róla, nem csak elkövetőként vannak jelen a képletben, de áldozatként is leggyakrabban ők a szenvedők. Vagy hogy történhet meg, hogy a drogot terjesztő asszonyt – a telepiek feljelentése ellenére – délután már az utcán láthatták sétálni?

Miért nincsen elég forrása, munkatársa és megfelelő felhatalmazása a szociális munkásoknak, hogy az akkut problémákra igazi válaszokat keressenek? Ezek a „mikroklímák” azért alakulhatnak ki, mert a jogállam megáll a szegénytelepek sarkánál.

A politikai felelőssége

Az a tény, hogy Miskolcon az érintettek bevonása, megkérdezése nélkül döntenek a fejük fölött, a demokrácia létét kérdőjelezi meg. És ez – bármennyire is igyekeznek etnicizálni némelyek – a polgári demokráciák alapeszményének, a jogegyenlőségnek megkérdőjelezésére mutat.

Az a tény, hogy a szegények kitoloncolásában gondolkoznak – és ez éppenséggel romákat érint – felveti az etnikai átrendezés, a lakosságcsere kérdését. Ebben a vonatkozásban a miskolci „telepfelszámolás” a romániai magyar falvak lerombolásához hasonlítható, etnikai tisztogatásnak is hívható.

Aki hajlandó figyelmen kívül hagyni az érintettek származását, az a mélyben még valamit felfedezhet, ami szintén a politikai játszótér része: a szegények egymás ellen uszítását és egymás ellen való kijátszását. Amit arra használnak politikusaink, hogy addig se figyeljünk a korrupció elterjedtségére, a kollektív javak ügyes eltulajdonításának menetrendjére.

És hogyan tudják mindezt vezérelni? A felsőbbrendűség-tudat, a rasszizmus szabadon engedésével. Azzal, hogy a lecsúszófélben lévőknek és a magyar szegényeknek azt tanítják, sugallják, mondják: bajaidról a cigányok tehetnek, mert nem dolgoznak, bűnöznek, élősködnek. Ha megszabadulsz tőlük, jobb lesz neked. És amíg az egyszerű polgár ezt elhiszi, gyűlölködik és különbséget tesz – addig sem azzal foglalkozik, hogy a jövedelmi szakadékok hogyan nőnek Magyarországon, hogy mostanra a felső néhány ezer rendelkezik az ország javainak több mint felével.

Merre van hát előre? – kérdezhetnénk azok után, hogy a romák képviselete és a polgármester államtitkárok és a Máltai Szeretetszolgálat jelenlétében tárgyalt. Milyen tárgyalás az, amelyikről nem készül jegyzőkönyv? Ahol nem foglalják írásba, hogy miben állapodtak meg? Jó hangulatú beszélgetés? Talán inkább tudatosan felépített csapda a közösségükért kiálló vezetők lejáratására.

Ami kétségtelenül előrelépés: a máltaiak bevonása – már ha ehhez tényleges felhatalmazást és lehetőségeket ad Miskolc városa – magában foglalja a probléma hoszzú távú, családokra szabott, valóságos megoldását. Ami azonban nem járhat együtt a helyi vezetők negligálásával, ellehetetlenítésével. Mert hát mégiscsak furcsa, hogy az együttműködést, folyamatos tárgyalást, kölcsönösen elfogadható megoldások keresését szorgalmazó roma küldöttséget diszkvalifikálni igyekezett a polgármester. Persze értjük mögöttes szándékát: bár megerősítette a máltaiak felkérését a közbenjárásra, a családok problémáinak személyre szabott megoldásának keresését, fenntartja magának és testületének a kollektív kitelepítés jogát.

No, így vagyunk mi romák – akaratunk ellenére – a választási hadjáratokba örökösen belekeverve. Azt hiszi a polgármester, a cigányellenességre lehet jó eszközként támaszkodni, a szegények legalább addig sem fognak össze, hogy egy nekik felelős, az ő érdekeiket képviselő testületet válasszanak maguknak. De ahogy bűnbakot találnak bennünk ma, holnap a másik területre is igényt tarthatnak... arra is lesz egy jobb ötletük... akkor mások lesznek a bűnbakok. Arról nem is beszélve, hogy az urak sokkal fontosabbnak tartják egy stadion parkolóját, mint háromszáz szegény család lakhatását.