Az előző részben beszámoltunk róla, hogy a magyar békeküldöttség 1920. május 6-án megkapta a békeszerződés szövegét, amelynek elfogadásáról tíz napon belül kellett dönteni. A kormány kérésére meghosszabbított határidő május 21-én járt le. A döntés érdemben már napokkal azelőtt megszületett. Május 17-én a békeküldöttség lemondott a megbízatásáról, május 18-án Simonyi-Semadam Sándor kormányfő és Teleki Pál külügyminiszter aláírásával megszületett a kormány válaszlevele, amelyet Praznovszky Iván követ 21-én Párizsban átadott a békekonferencia francia összekötő tisztjének. A nagykövetek tanácsa 22-én döntött az aláírás időpontjáról és helyszínéről. Erről az Egyesült Államokban megjelenő kommunista napilap, az Előre számolt be először 23-án. A magyarországi újságok csak 25-én. (24-én hétfőn nem jelentek meg a lapok.) Csak ekkor hozták nyilvánosságra a békeküldöttség Apponyi Albert által aláírt lemondó levelét és a kormány válaszjegyzékét is.
Apponyi a levelében emlékeztet a január 16-án, a béketervezet átadásakor tett nyilatkozatára: „Mélyen átérzem óriási felelősségem súlyát, midőn a bemutatott feltételekkel szemben Magyarország első szavát kell kimondanom. Mégsem habozom teljes őszinteséggel kijelenteni önöknek, hogy azok a békefeltételek, melyeket nekünk fölajánlani szívesek voltak, hacsak lényeges módosítások nem eszközöltetnek rajtuk, hazámra nézve elfogadhatatlanok.” Lényeges változások pedig nem eszközöltettek. A levél így folytatódott: „...nem Magyarország régi területeivel szemben fennáló történelmi jogából indultunk ki, - nem mintha ezt a jogot kétesnek tartanók, nem mintha nem tiltakoznánk lelkünk egész erejével minden olyan beállítás ellen, a mely évezredes birtoklásunkat igazságtalanságnak minősiti — mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, mikor számukra népszavazást követeltünk. Ezt az utat azért választottuk, mert az ellentétek minden lehetőségét kerülni akartuk egy önmagában vitán felül álló és hatásában pártatlanul működő elvnek alapulvételével; mert azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánitásának, mely a kellő biztosítékkal ellátott népszavazás utján nyerne kifejezést. Ezzel egyszersmind végérvényesen feleltünk a nemzetiségek elnyomása címén a magyar nemzet ellen szórt örökös vádakra, azáltal, hogy bírákká tettük ugyanazokat, a kiket állítólag elnyomtunk; mi indítványoztuk, mi követeltük, mi most is követeljük azt a bíróságot, mely a legjobban tájékozott, a legilletékesebb és bizonyára a legszigorúbb. Ellenfeleink utastitották azt vissza és ezáltal az egy tény által a kérdés eldöntöttnek látszik. Fájdalmas meglepetésünkre a szövetséges hatalmak a mi esetünkben elzárkóztak annak az elvnek alkalmazásától, a melyet maguk hirdettek volt.
De ez minket nem ment fel ama kötelezettség alól, hogy a magunk részéről ahhoz hűek maradjunk. Ez az elv megdönthetetlen erkötcsi erőt képvisel; azt meg nem tagadhatjuk, mert sok millió polgártársunk emberi jogairól, az emberi méltóság egy kérdéséről van szó.” (Budapesti Hírlap, 1920. május 25. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BudapestiHirlap_1920_05/?query=SZO%3D(Trianon)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=107&layout=s )
Ebből a levélből is kitűnik, hogy a magyar fél egyszerre védte és tagadta a népek önrendelkezésének az elvét. Apponyi ennek az elvnek egyrészt „megdönthetetlen erkölcsi erőt” tulajdonít, másrészt elutasítja, hogy kétesnek minősítsék azt a „történelmi jogot”, amely azzal összeegyeztethetetlen, mert kizárja belőle a történelmi Magyarország lakosságának nem magyar felét. Ez a levél azt is világosság teszi, hogy a magyar békeküldöttség eleve feladta (nem is tehetett mást) az ezeréves Magyarország fenntartásának történelmi jogát, miközben az itthoni sajtóban a haza iránti hűség alapkövetelményének állították be az ezeréves határokhoz, az „integrális Magyarországhoz” való ragaszkodást. „Csak az ezeréves integrális Magyarország szilárd alapján állva tölthetjük be nagy hivatásunkat.” (Pesti Napló, 1920. január 30. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/PestiNaplo_1920_01/?query=SZO%3D(integr%C3%A1lis)%20AND%20DATE%3D(1920-01-01--1920-05-30)&pg=228&layout=s ) A békeszerződés átadása utáni hatalmas budapesti tüntetésen is arra eskették meg a tömeget, hogy a főváros népe „mindörökre hű marad az ősi, integrális Magyarországhoz. (Pesti Napló, 1920. május 14. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/PestiNaplo_1920_05/?query=SZO%3D(integr%C3%A1*)%20AND%20DATE%3D(1920-05-01--1920-05-30)&pg=65&layout=s )
Ez az ellentmondás máig sem tűnt el Trianon magyarországi értékeléséből.
A győztes hatalmak természetesen hamisan hivatkoztak arra, hogy az érintett területek népe már kinyilvánította az akaratát, hiszen semmilyen képviseleti erővel bíró, az érintett területek lakosságának egészét reprezentáló testület nem létezett és nem nyilváníthatta ki az akaratát. De persze az sem igaz, hogy a magyar állam azokat tette volna bíráivá maga fölé, akiket „állítólag” elnyomott, hiszen csak a magyar többségű területeken rendezendő népszavazások számára kedvező kimenetelében reménykedhetett, a magyarok meg esetleg az elcsatolás után is kisebbségben maradó németek egy részéében.
A magyar kormány az aláírási szándékát jelző levelében fenntartotta a tiltakozását „a népek szabad önrendelkezési jogának nyílt megsértése ellen”, és „határozott ígéreteknek” értelmezte azt a halvány lehetőséget, hogy a határmegállapító bizottság javaslatai által a békeszerződés igazságtalanságai korrigálhatók lesznek: „Nem kerülték el azonban a magyar békeküldöttség figyelmét a szövetséges és társult nagyhatalmak kísérő levelének azok a részei, amelyek véleménye szerint, ha nem is tényleges biztosítékok, mégis határozott ígéreteknek látszanak arra, hogy a békeszerzödés kikötései a közeljövőben enyhittetni fognak.” (Budapesti Hírlap, 1920. május 25. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BudapestiHirlap_1920_05/?query=SZO%3D(Trianon)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=107&layout=s )
A kormány megnyilatkozásai is azt a magyar nyilvánosságban uralkodó meggyőződést erősítették, hogy a békeszerződés ideiglenes állapotot tükröz, azt ebben a formában nem fogják, nem lehet végrehajtani. A Budapesti Hírlapnak Apponyi és a kormány levele elé írt címlapos cikke is ezt a hitet tükrözte: „...érdemben mindegy, aláírjuk-e, vagy sem, mert hiszen a kötés végrehajthatatlan, a szerződés meg nem tartható. Minket elitéltek halálra, de biztoskezű hóhérról nem tudtak gondoskodni.” Hiszen nem vélhető tartósnak az az állapot, amelyben (e hit szerint) alantasabb, államalkotásra gyenge népek uralkodnak a magyar fölött: a békeszerződés „életre hivott s területileg megerősített oly állam alakulásokat, a melyek eddig is a rendetlenségnek, portyázásnak, hadakozásnak, sőt háborúnak fészkei voltak. /.../ Erőszak, önkény ránk ültethet ideig-óráig jövevénynépeket, de ha tartósan meg akarja ülni töretlen nyakunkat, különb nép legyen a magyarnál. Pedig ezer év óta itt nálánál különb nem volt.” (Budapesti Hírlap, 1920. május 25. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BudapestiHirlap_1920_05/?query=SZO%3D(Trianon)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=106&layout=s)
A belügyminiszter 1550/1920 sz. rendeletével feloszlatta az összes szabadkőműves páholyt és kört. Ez a rendelet május 18-án kelt, de csak május 30-án adtak róla hírt a lapok. A szabadkőműves szervezetek minden vagyonát kisajátították és azt a belügyminiszter közleménye szerint „mindenekelőtt keresztény és nemzeti irányú akciók támogatására fogja fordítani”.
A rendelet kiadását megelőzve a magyarországi fehérterrort aktívan támogató, az irreguláris csapatok tagjainak jelentős részét adó Magyar Országos Véderő Egylet, melynek díszelnöke Horthy Miklós volt, már május 14-én elfoglalta a fővárosi Szabadkőműves Nagypáholy Podmaniczky utcai épületét, és ott rendezte be a központját. „Az érdekelt körökben méltó feltűnést, a keresztény hazafias közönség soraiban pedig teljes megnyugvást támasztott az a hir, hogy abba a fényes palotába, melyből ezelőtt a hazafiatlanság és nemzetrontás áradt ki, egyik legnemesebb és legnagyobb célért küzdő egyesületünkkel a keresztény szellem és hazafiasság költözött be.” (Kecskemét és vidéke, 1920. május 16. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/KecskemetEsVideke_1920/?query=SZO%3D(szabadk%C5%91m%C5%B1ves)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=2&layout=s)
Előzőleg már Szegeden is elfoglalták a szabadkőműves páholy épületét.
Ezekben a napokban tárgyalta a nemzetgyűlés a fővárosi törvény tervezetét. Ennek vitája során a keresztény-párt képviselője, Usetty Ferenc (aki majd a numerus clausus törvény előadója lesz) kijelentette, hogy „Budapest főváros vezetőségének 80 százaléka szabadkőműves”.
Ez ugyan nem volt igaz, de valóban szabadkőműves volt Bárczy István, aki 1906-tól 1919 januárjáig Budapest sikeres és megbecsült polgármestereként majd főpolgármestereként tevékenykedett, aki a nemzetgyűlésben Usetty és társai főváros elleni támadásait opponálta, akit a nemzetgyűlésben súlyos és alaptalan rágalmakkal támadtak, s aki az első két ellenforradalmi kormány igazságügyminisztere volt. (Először a szintén szabadkőműves Friedrich István kormányában.)
A szabadkőműves és a zsidó egyenértékű, páros jelzők voltak ekkor. Így: „Az a Budapest letűnik, amely különböző zászlók alatt, de mindig ugyanazt a szabadkőműves-zsidó uralmat akarta.” (Nemzeti Újság, 1920. május 20.https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/NemzetiUjsag_1920_05/?query=SZO%3D(szabadk%C5%91m%C5%B1ves)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=86&layout=s ) A Kecskeméti Közlöny névtelen munkatársa (1920. május 23., https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/KecskemetiKozlony_1920_05/?query=SZO%3D(szabadk%C5%91m%C5%B1ves)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=72&layout=s a bor árának „lenyomását” is arra vezette vissza, hogy a szabadkőmuves-zsidó-kommunista-szocialista világszervezet” minden erejét megfeszíti Magyarország jelenlegi hazafias politikai irányának letörésére.
Szerte az országban megjelentek a köztereken a szabadkőművesek neveit tartalmazó (szelektív és hiteltelen) listák, amelyek a tisztogatások alapjául is szolgáltak. A Debrecenben kiragasztott plakátok szerint a város tanácsának minden tagja szabadkőműves volt. A Nemzeti Újság (1920. május 27. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/NemzetiUjsag_1920_05/?query=SZO%3D(szabadk%C5%91m%C5%B1ves)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=123&layout=s) ebben találta meg a magyarázatát annak, hogy „miért ágált mindig a hivatalos Debrecen a zsidóbarátkozás tógájában”.
A szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal ugyanúgy gyűlölte a szabadkőműveseket, mint egymást. Erről tanúskodik a kommunista amerikai Előre kommentárja: (1920. június 3. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/EloreUSA_1920_06/?query=SZO%3D(szabadk%C5%91m%C5%B1ves)%20AND%20DATE%3D(1920-05-16--1920-06-04)&pg=11&layout=s) „Ha Magyarország jelenlegi urai nemcsak szuronnyal, szögesdróttal és akasztófával dolgoznának, hanem egy kis ésszel is, annyival, a mennyi egy tyúknak a fejében van, akkor szubvenciót adtak volna a szabadkőműveseknek ahelyett, hogy feloszlatták páholyaikat./.../ A szabadkőművesek azok, akik jótékonysággai és szelíd reformokkal akarjak megszüntetni a mai társadalom velejáróját: a
nyomort és szenvedést. A szabadkőműves páholyok a jelen társadalom támogató oszlopai.”
A szabadkőművességet először a Habsburg birodalmon belüli függetlenségi törekvéseket kiirtandó tiltotta be I. Ferenc császár 1795-ben, Martinovics és társai kivégzése után. Pesten a szabadkőművesség az 1848-as forradalom után éledt föl. Ekkor lett szabadkőműves Kossuth Lajos is. A szabadságharccal együtt a szabadkőművességet is leverték, és az csak a kiegyezés után szerveződhetett újjá. A Tanácsköztársaság alatt ismét csak ellehetetlenült a páholyok tevékenysége. Az 1920-as betiltás 1945-ig maradt érvényben, a következő betiltó pedig 1950-ben Kádár János belügyminiszter volt. (A magyar szabadkőművesek listáját l. itt.)
„Magyarországon antiszemitizmus sohasem volt, ez az ország volt talán a legliberálisahb egész Európában.” Ezt nyilatkozta a Skandinawske Telegrafen Compagnie különtudósítójának Horthy Miklós (Budapesti Hírlap, 1920. május 9. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/BudapestiHirlap_1920_05/?query=SZO%3D(zsid%C3%B3)%20AND%20DATE%3D(1920-05-01--1920-05-15)&pg=34&layout=s ), aki Teleki Pálhoz írott egyik levelében azt állította, hogy egész életében antiszemita volt. A kormányzó interjúja nagyrészt arról szólt, hogy Magyarországon fehér terror nincs, a külföldi sajtó alaptalan rágalmakkal illeti Magyarországot.
Ekkor már Horthy rendelkezésére állt számos vizsgálati anyag az elmúlt hónapok eseményeiről. Tudta például, hogy a fonyódi akasztásokat felvezető nagygyűlésen Bibó Dávid különítményes hadnagy leszögezte, hogy legalább félmillió zsidó kiirtásával kell a magyaroknak bosszút állniuk a vörösök által a parlamentben legyilkolt 300 arisztokratáért. (A parlamentben egy túsz halt meg tisztázatlan körülmények között.) Az 1923-ig folytatódó pogromokról, az erőszakkal, megfélemlítéssel zsidótlanított településekről és a fehér terror egyéb eseményeiről szóló külföldi tudósítások a cenzúra miatt nem szivárogtak át a hazai sajtóba. Abban csak azok a hozzánk látogató külföldiek kaptak szót, akik ezeket a „rágalmakat cáfolták”. Ilyen cáfolatot adott egy holland újságíró szájába egy Hollóssy Sándor nevű magyar szélhámos is, kiegészítve azzal, hogy az ő füle hallatára rágalmak és hazaárulással fölérő hazugságok özönét zúdította a holland tudósítóra Löw Immánuel, a Tanácsköztársaság ellen fellépő, nagy tekintélyű szegedi rabbi, egészen odáig, hogy azt állította „Nincs magyar nemzet. Nincsen létjogosultsága.” (Nemzeti Újság, 1920. április 23. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/NemzetiUjsag_1920_04/?pg=181&layout=s) Löw Immánuelt a cikk megjelenése utáni napon letartóztatták. Tizenöt hónappal később szabadult kormányzói kegyelemmel. A rabbi letartóztatása után, az ő „hazaárulására” hivatkozva számos szervezet követelt megtorló intézkedéseket általában a zsidók ellen. A szegedi ébredő magyarok felszólították a kormányzót, hogy védje meg a zsidóktól a magyar társadalmat. A nemzetgyűlést felszólították, hogy a bevezetni tervezett botbüntetés terjessze ki a sajtóvisszaélésekre is. (Új Nemzedék, 1920. május 1. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/UjNemzedek_1920_05/?query=SZO%3D(zsid%C3%B3)%20AND%20DATE%3D(1920-05-01--1920-05-15)&pg=3&layout=s ) A budapesti Műegyetem diákságának vezetősége kitiltotta az egyetemről a zsidó hallgatókat „a míg a Löw Immánuel bűnügye befejezést nem nyer”. És így tovább.
Amikor ezek a felhívások elhangzottak, már a rabbit megrágalmazó Hollóssy is fogságban volt. Ettől az esettől teljesen független bűncselekmények miatt vették őt őrizetbe, de az ő ügyéről szóló tudósítások érdemi részét a cenzúra törölte a lapokból.A Pesti Napló 1920. május 18-án (https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/PestiNaplo_1920_05/?query=SZO%3D(Wedgewood)&pg=78&layout=s) hírt adott arról, hogy „politikai pártkörökben rokonszenvesen emlékeztek meg arról, hogy az angol munkáspárt küldöttei közül Wedgewood angol ezredes megérkezett Budapestre, s legközelebb megjönnek a bizottság többi tagjai is, hogy a fehér terrorról és a munkásüldözésről szóló hírek alaptalanságáról a helyszínen győződjenek meg.” A küldöttség hazaérkezése után kiadott és az uralkodó magyar politikai körök számára legkevésbé sem rokonszenves jelentést azonban, amely egyáltalán em minősítette alaptalannak a fehér terrorról szóló híreket, a magyarországi sajtó érdemben nem ismertethette.
Egy évtizeddel később a New York-ban kiadott szélsőbaloldali folyóirat, a Kultúrharc (1932/11. https://adtplus.arcanum.hu/hu/view/Kulturharc_1932/?query=SZO%3D(Wedgewood%20AND%201920)&pg=229&layout=s) eltúlozva foglalja össze a Wedgewood-jelentés lényegét, és kiegészíti azt azzal a hazugsággal, hogy a jelentés a Tanácsköztársaságot is tisztázta a vörös terror vádja alól, holott ez a bizottságnak egyáltalán nem állt módjában és szándékában: „A magyar uralkodó osztály már 1920-ban állott vádlottként a világ közvéleményének itélőszéke előtt, amikor az angol parlamenti bizottság Wedgewood ezredes vezetése alatt vizsgálatot folytatott Magyarországon. Ez a bizottság már akkor megállapította, hogy a népköztársaság öthónapos uralkodása alatt soha sem élt vissza hatalmával, mig a fehér terror sok különítménye Horthy tengernagy vezetése alatt a legvéresebb, a legkegyetlenebb és legembertelenebb uralmat akasztotta a magyar nép nyakába, olyat, amilyent addig a történelem nem ismert.”
