A koronavírusnak nem sikerült, ami Kádár Jánosnak: mégsem maradt el a könyvhét

„Az idei könyvünnep célja: megmutatni, hogy a mai magyar irodalom él, alkot, dolgozik. Mai íróink új verseskötetei, regényei, színművei és ifjúsági könyvei cáfolják meg ismét az »írósztrájkról«, irodalmi életünk tespedéséről szóló nyugati híreszteléseket.” Mindezt 1958. június végén mondta az elvben nem létező cenzúrahivatal, a Kiadói Főigazgatóság vezetője, Köpeczi Béla (későbbi akadémikus és oktatásügyi miniszter), aki – egy korábbi hagyományt megtörve – még nem merészkedett ki az utcára.

Könyvheti megnyitóját, szűk két héttel azután, hogy közzétették a Nagy Imre és társai „bűnperében” hozott ítéleteket, válogatott közönség előtt olvasta fel a Madách Kamara (a mai Örkény Színház) színpadáról. Beszédében azt bizonygatta, hogy az irodalmi életben kialakult „kétségtelenül nehéz helyzet” feloldására „időre, türelemre, tapintatra, de különösen jó általános politikára volt szükség ahhoz, hogy íróink egy része megtalálja a maga válságából kivezető utat”.

Ötvenszer egy mondat az idei könyvhétről

Bár idén a járványhelyzet miatt az internetre költözik a könyvhét, a fontos művek és az emblematikus mondatok most is megszülettek. Szubjektív válogatásunk.

A tudós pártcsinovnyik hosszasan ecsetelte, hogy az előző év „a magyar könyvkiadás új sikereinek esztendeje volt”, arról viszont egy árva szót sem ejtett, hogy 1957-ben elmaradt az országos könyvhét. A türelmes és tapintatos Kádár-apparátus ugyanis irodalmi ügyekben is mással volt elfoglalva. Például azzal, hogy januárban felfüggesztette, majd

áprilisban betiltotta „a konszolidációs törekvésekkel nyíltan szembehelyezkedő” Írószövetség működését.

Ezzel párhuzamosan – figyelmeztető példát statuálva – letartóztatott néhány „főkolompos ellenforradalmár” írót, köztük az 1956. november 4-én reggel a Szabad Kossuth Rádióból négy nyelven segítségért kiáltó Háy Gyulát és a Petőfi Körben elmondott felszólalásával vihart kavaró Déry Tibort.

Déry Tibor /// Példát statuáltak

Fortepan / Hunyady József

A korbács és a méz taktikáját alkalmazva a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány márciusban Kossuth-díjjal jutalmazta a megnyerni szándékozott Németh Lászlót és Szabó Lőrincet, illetve a mellette teljes mellszélességgel kiállt („lélekben régóta kommunista”) Fodor József költőt. Aki néhány, időközben bezupált korábbi irodalmi tekintéllyel, így például a nyugatos Gellért Oszkárral, no meg az „adysta” Bölöni Györggyel (valamint újságíróknak mondott bértollnokokkal) folyamatosan bombázta a „hallgató” írókat: hiszen az „lehetetlen, hogy ne legyen mondanivalójuk a máról is...”

Alighanem nekik is „válaszolt” (az évtizedekkel később publikált) naplófeljegyzésében – a derekát csak késéssel beadó – Illyés Gyula. A zsarnokság természetrajzát („mindenki szem a láncban”) plasztikusan megfogalmazó költő 1957 májusában ezt jegyezte föl:

„Az írónak van még egy rettenetes fegyvere: joga van elpusztítani egy társadalmi értéket. Elhallgat.”