Törőcsik Mari 2000-ben: Ismerik a színész-mondást: „ha meghalok, bérlet leszek”

- Kissé zavarban vagyunk: szabad-e egy szobortalapzatra állított halhatatlannal, szokásunk szerint, kekeckedni? Riasztja ez az érinthetetlenség, netán erre vágyott?

- A „szobrot” remélem viccnek szánták... Nézzék, ha azt vesszük, hogy Tolsztoj vagy Csehov nem kapott Nobel-díjat, akkor az ember belegondol, hogyan osztják a díjakat. Persze a díjak mégiscsak fontosak, mert visszaigazolják a munkánkat. És én örültem is valamennyinek, mert ranggal járnak, és ezáltal megvédtek a tehetségtelen emberekkel szemben.

- Világos beszéd, megértettük. Egyébként a díj kapcsán hamar megkezdődött a szóbeszéd. Például hogy ki maradt le a listáról. Az egyik díjazott, Kállai Ferenc azt mondta, azon gondolkodik, hogy megosztja a díjjal járó összeget az erre általa ugyancsak érdemesnek gondolt Avar Istvánnal. Lenne önnek is jelöltje efféle gesztusra?

- Bara Margit. Annak idején együtt játszottunk az Élő holttestben, és egyszerűen belerendültem, milyen nagy színésznő. Egyébként gondolom, Schwajda úrnak, aki a neveket leadta, nem kevés álmatlan éjszakája volt...

- Kétségtelen, ez is az ő projektje. Ellenfelei szerint viszont a díjjal lényegében a Nemzeti körüli hercehurcák közben megsebzett színésztársadalmat akarta kiengesztelni.

- Egyáltalán nem. Mondhatja bárki, hogy Schwajda György a szó legnemesebb értelmében hiú, aki szereti, ha jót tesz. Nem baj, mert valóban jót tesz. Lehet, elgondolkozott azon, hogy a múlt szezonban négy premierem is volt Szolnokon, miközben 64 évesen reggel 6-kor beültem a kocsiba, feljöttem Pestre, és délután 2-ig próbáltam, aztán be ismét a kocsiba, és irány Szolnok... Mondta is: Mariska, él még? Mondom: nehezen, kár, hogy maga nem milliárdos. Így viccelődtünk.