A járványban a politikusok gyorsan léptek, de a tudósok szerint ideje elzárni a pénzcsapokat

A politikusok messzebb jutottak, mint a közgazdászok, a tudománynak fel kell zárkóznia – utalt a járvány utáni gazdasági döntésekre Dani Rodrik, a Harvard professzora, aki az idén vette át a Nemzetközi Közgazdasági Társaság (IEA) elnöki posztját. Való igaz, a globális rend szétesett, a mostani krízisben megdőltek a tabuk: nem tilos a válsághelyzetbe jutott vállalkozásoknak állami támogatást adni, a határokat lezárni, külső riválisok rovására terjeszkedni, felrúgni a korábban kötelező költségvetési és adósságszabályokat. Ám a lehetőséggel nem tud mindenki élni.

A fejlett országok kormányai hazai össztermékük 10–20–30 százalékát mozgósították a járvány megfékezésére, a kiesett jövedelmek pótlására, a legkevésbé fejlettek csupán 2 százalékot – jellemezte a helyzetet Jayati Gosh indiai közgazdász az IEA világkongresszusán tartott előadásában.

A forráshiány enyhítésébe a Nemzetközi Valutaalap (IMF) ezermilliárd dolláros kerettel szállt be, eddig 85 országnak nyújtott pénzügyi segítséget és további 29 országnak tett lehetővé adósságkönnyítést. A kedvezményezettek zöme Afrikában van, Európában például Ukrajna, Albánia és a Balkán szegényebb országai, Közép-Ázsiában mások mellett Afganisztán, Pakisztán és a szovjet utódállamok, Dél-Amerikában Chile, Peru és Kolumbia szorult segítségre. „Ki kell dolgozni az átütemezés nemzetközi szabályait” – pendítette meg Joseph Stiglitz, a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora.

6,2 százalékkal nőhet a magyar gazdaság idén az IMF szerint

Düböröghet a populizmus, ha a járványhelyzet és a gazdaság statisztikáit egymás mellé tesszük. Nagyon egyszerű lenne egymondatos válaszokat találni arra, hogy mi történt az elmúlt hónapokban, pedig kimondottan érdekes az összkép akkor is, ha részleteire bontjuk, mi okozza a váratlanul nagy gazdasági növekedést.

A két egymást követő krízis, a 2008–2009-es pénzügyi válság és a járvány kitörése után tavaly elrendelt leállítás után semmi nosztalgiát nem mutattak a tudósok a néhány évtizede még vonzó neoklasszikus teóriák iránt. „Ha a kormány alacsonyan tartja a költségvetési hiányt és az államadósságot, a központi bank pedig az inflációt, akkor magasabb kibocsátás, gyorsabb növekedés, nagyobb stabilitás várható, összességében mindenki jobban jár. Csakhogy ez nem jött be. A növekedés lassult, az egyenlőtlenségek megugrottak, és a 2008-as válság a stabilitás hiányát bizonyítja” – sorolta Stiglitz, hozzátéve, hogy

az új dilemmák kezelésére, például a klímaváltozás megfékezésére sem alkalmasak a piaci szabályok.

A pénzügyi válság elhárítása során a jegybankok innovatív megoldásokat alkalmaztak, az általános áresés nyomán mínuszba vágták az alapkamatot, egyre kockázatosabb fedezetek fejében adtak hitelt a bankoknak, még az államadósság finanszírozásába is beszálltak. „A monetáris politika a nagy visszaesések idején hatástalan, nem tudja rábírni a bankokat, hogy hitelezzenek” – mutatott rá a jegybanki politika korlátaira.

A tudós azzal a meghökkentő ötlettel is előállt, hogy a központi bankok vezetőségében legyen képviselete a társadalom egyes érdekcsoportjainak is. A svéd nemzeti bankkal, a Riksbankkal példálózott, amelynek fő felügyeleti szervét, az általános tanácsot 11 parlamenti képviselő alkotja. Bár a megoldás importjának erkölcsi kockázata Magyarországon irdatlan nagy lenne, Stiglitz felvetése jelzi, hogy a teljes jegybanki függetlenség eszméje leáldozóban van.