Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Életem legszomorúbb és legelkeserítőbb majálisát hozta el ez az év. Nem voltam a szomorúsággal és az elkeseredettséggel egyedül. Nem, nem a régi majális hiányzott, hisz azt már régen is ellopták tőlünk akkor, amikor a Városligetben – a szolidaritás, a bérmunka felszabadításának és hasonló avítt dolognak az ünnepi felmutatásán – Korda György, Havas Henrik és az isten tudja milyen outlet médiacelebek szórakoztatták az úgynevezett baloldali kijáróembereket, és a hozzám hasonlóan a vásári búcsúvá züllesztett parasztvakításban értelmet, közösséget kereső nyomorultakat.
Ki ezért, ki azért bóbiskolt el délutánra, és azzal a nyugodt és biztos tudattal fekhetett le este korábban, hogy a világforradalmat bizonyosan nem fogja átaludni. Legalábbis amíg a vurstli üzemel. Az idei vurstlira elfogytak a mindenféle „tagozati”, ágazati szakszervezeti, szabadsajtós és egyéb lukratív mókásmozgalmi szimulákrumok sátrai, kisszínpadai, nagyszínpadai, amelyek hűvös árnyékában a mi képviselőink whisky-szürcsölésének hangját csak a számlakönyveken sercenő tollak zavarták, hogy nekünk jobb legyen.
