Tóta W.: Adrenalinlöket

Tanársztrájk rázta meg Finnországot májusban, mivel egy általános iskolai tanár kezdőfizetése ott a háromezer eurót sem éri el, és ez tarthatatlan. A tanárok nemcsak azzal érveltek, hogy ez nekik így nem jó, hanem azzal is, hogy az országnak is káros, mert elveszítik a jó tanárokat, és lemondanak a leendő jó tanárokról, mivel az értelmes és alkalmas fiatalok inkább keresnek más munkát.

A jelek szerint nincs Finnországnak egy jó húsban lévő, vastagon páncélozott elefántfókája, aki ilyenkor tízmilliós Rolexszel a tömpe uszonyán ki tudna állni a hőbörgők elé. És megmondaná kerek perec a pedagógushordának, hogy kussoljanak, mert nekik ott van a nyár. A tűzoltóknak meg az adrenalinlöket, amit egyébként ő maga is képes biztosítani, lényegében bármilyen szakmának.

Ebben a küldetésben segít, ha

az illetékes hivatalnok amúgy se nem tanít, se nem olt tüzet, egyáltalán semmi olyat nem csinál, amire bárkinek szüksége van, és önszántából fizetne érte.

Amikor próbálta, akkor belebukott. Hanem a Rolexét és egyéb csecsebecséit államilag támogatott útonállásból szerzi. Legombol mindenkiről öt rugót, és aki kérdezi, hogy ezért mit kap cserébe, vagy hogy ki és milyen rendszerben választotta meg őt, annak az arcába röhög. Így teljes az adrenalinroham.

Ne korcsolyázzunk el könnyelműen a részletek felett. Finnországban drágább az élet. Statisztikája válogatja, mennyivel, de számoljunk nagyvonalúan úgy, hogy jó ötven százalékkal többe kerül a létfenntartás, mint Magyarországon. Ám a finn tanárok nem a magyarországi fizetés másfélszeresét követelik, hanem a hatszorosát, mivel most csak az ötszörösét keresik meg. Viszont amikor azt mondják, hogy sztrájkolnak, az szó szerint ezt jelenti: az iskolák bezárnak, nincs tanítás. Következésképp az ország megérzi a hiányukat, és intenzíven tördeli a kezét, valamint érdemi vitákat folytat arról, hogy mi a teendő.

Akikben megnő az értelem - anarchia a finn iskolákban

Hei, Kaisa! - szól oda egy hetedikes a Sakarinmäki általános iskola igazgatónőjének a folyosón. Valamit gyorsan meg akar beszélni, és mire végiggondolnám, hogy szedte-vette-teremtette, így kell-e egy tanulónak megszólítania az igazgatóját, már túl is vannak rajta, és mindketten mosolyognak. Szerte az épületben kisebb-nagyobb gyerekek rohangálnak mindenféle játékszerekkel a kezükben.

Nálunk az ilyenfajta kézzelfogható és feltűnő sztrájkolás eleve illegális, mert nem vagyunk olyan rövidlátó, elbutult, a nyugati progresszió uszályába került elfajzott népség, mint a finnek. Hová vezetne, ha a tanárok csak úgy tematizálgatnák a közéletet? Mint valami gyanús civil szervezet.

Van itt egy érdekes kérdés, látszólagos logikai bökkenő. Finnország számos területen sajnálatosan – és igazságtalanul! – megelőzi hazánkat, látszik ez azon, hogy náluk a háromezer eurós kezdőfizetés a tárgyalási alap. És mégis, azzal a nagy eszükkel, az ünnepelt iskolarendszerükkel nem tudtak kitermelni maguknak egy Parragh Lászlót, aki úgy küldené el őket a büdös szőröstalpú jobbágy anyjukba, hogy közben egy tanár háromévnyi fizetéséért nézi meg az időt. Hogy nem kell-e neki nagyon sietnie valahová, ellentétben a lusta pedagógussal, aki egész nyáron henyél a kétszázezres fizetéséből. Extraprofitjából.

Mert sok dolga van Lászlónak, neki is megvannak a motivációi. És nemcsak a százmilliók, amiken elpihentetheti nagyszabású testét, amikor gyönyörű, fáradt lázban ég.

Kimeríti és egyben boldoggá teszi a szakadatlan töprengés, hogyan lehetne nemcsak beszólogatni, hanem rendesen tönkretenni valakiket, mondjuk kisvállalkozókat, akiket elvileg képvisel.

Például lobbizni az adójuk emeléséért.

Ilyet Finnország nem tud, sőt nem is érdemelne meg. Képzeljük csak el, hogy egy reggelen Parragh László arra ébred nyugtalan álmából, hogy páncélszerűen kemény hátán fekszik. De nem ám szörnyű féreggé változott, hanem valamiféle finn főelvtárssá Helsinki villanegyedében, akit kvázi közpénzből töm tényezővé a kormány – tételezzük fel a regény kedvéért, hogy ez a pozíció ott egyáltalán létezhet. Fogat mos, megborotválkozik, mandzsettagombot tűz, aztán hunyorogva kilép a fehér fényre, és előadja ugyanezt. Mellső lábacskáján a Rolexszel.

Bojár Gábor: Az a nagyobb bűn, amelyet nehezebb jóvátenni - és ezt az oktatásban követik el

A tanári pálya ellopott vonzerejének visszaépítéséhez nagyon sok idő kell, hiszen az egyes szakmákról kialakult és rögzült társadalmi értékítéletek csak lassan változnak, írja szerzőnk. Vélemény.

Belegondolni is szörnyű, mit tennének vele a megvadult, barbár finnek. Az adrenalinlökettől őrjöngő jegesmedvévé átlényegülő kémiatanárok, osztályfőnökök, egyetemi oktatók. Nem lenne egy perc nyugta azután. Még aznap lemondásra kényszerítenék, a kamara fellázadna és elhatárolódna. Ki tudja, tán lekaszabolnák és zsírját világításra használnák. Mivelhogy energiapolitikájuk sem ér fel a miénkhez, és hamarosan sötétbe és hidegbe borul egész elmaradott, halszagú országuk.

Hát küszködjenek, szívjanak, bűnhődjenek a szerencsétlen finnek nélküle!

Fizessenek csak háromezer eurót egy közönséges tanárnak, aztán viseljék az állandó duruzsolásukat. A terhet, hogy a fiatal értelmiség juszt sem hajlandó kivándorolni, hanem ott marad, belekotyog és szavaz. Szembesüljenek a túlfűtött oktatási rendszer következményeivel.

Miklósi László: Jó reggelt, Magyarország! Végre cselekedni kell

A cél a polgárosodás. Nem késlekedhetünk, vágjunk bele! Vélemény.

Szenvedjék meg, hogy kiemelkedhet bármiféle jöttment, szegény, hátrányos helyzetű, és aztán vállalkozóként, polgárként, még a végén tanárként forgatja fel a jól bevált rendet. Úgy kell nekik, ha nem tudnak rendet tartani. Náluk szülhetnek a férfiak, mi viszont szoptattuk, hizlaltuk, felneveltük Parragh Lászlót.

Kinek mit intézett a kormánya. Meg kinek mit visel el a népe.

A szerző a HVG munkatársa