Nagyszombat hajnalán a Pozsonyi út lombkoronájában szorgos varrótűk a madarak, fölzeng megannyi trilla és fütty az óvatos sarjadásban, hangja van, színe még nincs a reggelnek, csak cvíder, hamuszín plakát, trolikulissza. Ez a télvég és tavasz már fekete marad, a héten meghalt a magyar film egyik legnagyobbja, Ragályi Elemér; négy hete apósom, Bíró Ferenc iparkézművész, kinek hamvait szerda délután elviszi majd a Duna. Itt van előttem egy plasztikája, amit nagyon szeretek, ökölnyi, felső harmadán elmaratott kockakőbe szúrt bronz gally, ágas-bogas, görcsösre tört kereszt-allúzió.
Húsz énhetemmel korábban is rám jutott a nagyhét. Előkeresem a gépemből a két évvel ezelőtti szöveget, nem véletlen, hogy akkor is a Máté passió szólt. A klasszikus Klemperer féle (Bécsi Filharmonikusok, Elisabeth Schwarzkopf, Christa Ludwig, Nicolai Gedda, Peter Pears, Dietrich Fischer-Dieskau, Walter Berry) felvételt hallgattam a 20. század hatvanas éveinek legelejéről, ahogy most is. Bach oratórikus passióját 1727 nagypéntekének délutánján mutatták be Lipcsében, József Attila és a kisebbik lányom születésnapján, ki kedden, mikor József Attila 118, épp 18 éves lesz, úgyhogy eléggé mélyléleknapom nekem az április 11.
Ama előadásnak a Tamás templomban semmi visszhangja nem támadt, kora délután kezdték, alkonyat előtt befejezték, szétszéledtek a hívek, meg voltak elégedve a karnagy úrral, szép volt, felemelő volt, de hát milyen legyen egy passió. Aztán este lett, a Bach család már lefekvéshez készült, mikor kopogtak. Állt az ajtóban egy vékony, félszeg alak, fiatalember, fehér csövecske füstölt a szájában, köszönt és Bachot az ötödik evangelistának nevezte. Ó, és kihez van szerencsém, kérdezte a karnagy. Pilinszky Jánoshoz, felelte az illető, részemről a szerencse, és hangosan surrogva eltűnt a lipcsei éjszakában. Bach szárnysuhogásnak hallotta, mivel orkánkabátot aligha látott életében.