Nagy Iván Zsolt: A negyedik KO

Orbán Viktor megcsinálta. Életük legfontosabb csatájaként harangozta be a tegnapit, és úgy is harcolt érte. Ismét a hátán vitte el a kampányt, mert tudta, hogy e nélkül nem nyerhetnek. Bevállalt, ha kellett, hazugságot és támogatásnak álcázott szavazatvásárlást, nem kímélt senkit és semmit, rájátszott félelmekre, riogatott, ha kellett, kisszékre pattant, ha kellett, lement Kis Grófóba.

Győzött, ismét, magabiztosan, berántotta a negyedik kétharmadot, és az általa gerjesztett gyűlölködő hangulattal a Mi Hazánkat is. Ez az ő országa, és az ő népe. Nem Kádáré, nem Horthyé, hanem Orbáné. Megvette őket vagy meggyőzte, e pillanatban majdnem mindegy is. Érti a nyelvet, amin ma (és immár tizenkét éve) a magyarokhoz kell szólni. És fordítva: a magyaroknak a jelek szerint Orbán Viktor kell, neki hisznek, neki akarnak hinni, de legalábbis elégedettek azzal, amit tőle kaptak, és tartanak attól, hogy ezt elveszítik.

Nem mindenki, messze nem mindenki, de a parlamenti matematika szempontjából ez kevésbé fontos. A társadalmi megosztottságéból azonban feltétlenül. De úgy tűnik, ez is Orbán Viktornak jó. Ő ugyanis ezt nem elsimítani akarta, hanem kihasználni. Erre építette a harcát.

Orbán Viktor az újabb győzelmét ünnepli.

Túry Gergely

A legmocskosabb kampány

Többször elhangzott már, de nem lehet elégszer elmondani, és nem léphetünk túl rajta az eredmények elemzésénél sem: a rendszerváltás óta biztos, de alighanem még fél évszázadot visszamenve sem találunk ennyire aljas és mocskos és megosztó kampányt Magyarország történelmében.

Egy ideig még azt hihettük, talán a hangnem valamelyest visszafogottabb lesz, a kormány megelégszik a fékevesztett pénzosztással, és a bevett gyurcsányozó panelekkel, az ukrajnai háborúval azonban ez is megváltozott. A független szomszédját lerohanó Vlagyimir Putyint megtagadni nem akaró, a vele üzletelést is bravúrként tálaló kormányfő a kampány végére már ott tartott, hogy „A baloldal vért kínál az embereknek olaj helyett”, erre engedték rá a csahosokat hergelni mindenkit, aki hergelhetőnek tűnt, a stratégia pedig működött határokon belül és túl is. Elég csak azt felidézni, miként esett neki kollégánknak, fenyegette őt és családját Erdélyben a söpredék csak azért, mert be mert számolni a gyanúsan szeméttelepre került szavazólapokról.

És ez már tényleg csak a bonbonmeggy volt a tortán. Amúgy jött minden, amit már megszoktunk, rá pedig a nem sokkal visszafogottabb válasz ellenzéki oldalról, pártoktól, politikusoktól és elvakult szimpatizánsoktól egyaránt, ahol már az áruló és Fidesz-bérenc volt, aki csak tényszerű, esetleg szakszerű próbált lenni, ahelyett, hogy bármiként rakja össze a dolgokat, a végeredmény mindig O1G legyen.

De ebben valóban nincs már semmi meglepő az utóbbi években, legfeljebb az ereje volt mellbevágó. Lehet ugyanis azt mondani, hogy a Fidesznek pontosan ugyanígy lejtett a pálya 2018-ban is, ugyanilyen propagandagépezete volt, a független médiát ugyanígy nyomták el, hazudni ugyanígy hazudtak, kérdésekre válaszokat ugyanígy nem adtak, a talpnyalók pedig ugyanígy ragadtak meg minden alkalmat arra, hogy nyálas szövegekkel, hamis vádakkal, ígéretekkel vagy fenyegetőzésekkel toborozzanak szavazókat, mégsem volt ugyanaz a helyzet, mint négy éve.

Volt ugyanis egy pillanat, amikor Orbán Viktor és környezete alighanem megijedt. Nem feltétlenül a vereségtől, bár voltak pillanatok az elmúlt évben, amikor a NER-t megcsapta a „talán nincs holnap” hangulat, és hirtelen több lett a magát védeni próbáló kibeszélő, a telefonhívások nem csak kicsengtek, hanem még akár válaszok és gesztusok is érkeztek. De ez csak időszakos pánikocska volt, a vereségtől a felső körökben valószínűleg nem tartottak.

Orbánnak azonban már a gyengeség legapróbb jele és a tévedhetetlenségkép fakulása sem fért volna bele. Pontosan tudja, egy falka élén áll, és a dzsungel törvénye egyértelmű, ha a vezér elvéti az ugrást, máris oda a feltétlen tekintély. Ezért volt a Putyin-kérdés folyamatos szőnyeg alá söprése, és ezért kellett feltekerni a kampány potméterét.

A recept megvolt: osztogatás és aljas játék az emberek ösztöneivel. Utóbbinál négy éve még elegendő volt olyan migránsokkal ijesztegetni, akik közül az emberek többsége egyet sem látott, de elhitte, hogy jönnek majd megerőszakolni lányokat, asszonyokat, és ezután a pap helyett a müezzin szól majd. Meg elég volt Soros Györgyöt ördögnek beállítani, hogy aztán mára kiderüljön, nem is annyira veszélyes ő, hiszen ha az lenne, most is emlegették volna, de csak egy-két gyuribácsis kikacsintásra futotta Orbántól, az is inkább csak azért, hogy nevessen a nagygyűlés, mert az jó.

Orbán pénteken Székesfehérváron is nagyon jól álló csillagokról beszélt.

Túry Gergely

Itt volt azonban előbb a járvány, majd a háború – és rá lehetett játszani a félelemre a betegségtől, haláltól, szerettek elvesztésétől, illetve a fiúk, férfiak frontra küldésétől. Utóbbinak azért nagy valószínűsége nincs, sőt szinte semmi, de a Fideszt ezt kevéssé érdekelte. A fő szempont a riogatás volt és a jó, mindentől megvédő vezető képének felmutatása – nincs elég nagy ár egy szavazatért, hatalomért, netán felelősségre vonás elkerüléséért.

Ugyanígy az osztogatásnál. Pár éve még elég volt Erzsébet-utalványt adni karácsonyra a nyugdíjasoknak, és még egyet húsvétra, ha a felmérések nem mutattak elég jó számokat. Most alig találni olyan társadalmi csoportot, amelyik ne kapott volna valamit: visszafizetett adót, lakásfelújítási támogatást, szja-mentességet, 13 havi nyugdíjat, fegyverpénzt, bármit. Ha egyetlen indokot ki tudtak találni, máris küldték a pénzt.

Ha meg még mindig baj volt, akkor jött a modern magyar történelem egyik legundorítóbb népszavazásának rátolása a szavazásra, mellé a kamatstop és az árplafon, az üzemanyagárak befagyasztása – mintha tényleg nem lenne másnap, csak április 3.

Pedig van másnap. Itt van. És még kétharmaddal is kellemetlen lehet.

Volt-e több ebben a mostani ellenzékben?

A kérdés az, hogy lesz-e olyan, aki azzá teszi neki. Az biztos, hogy a Fideszt elutasító szavazók nagyon vártak valamilyen látható, vállalható, az eddig megszokottakhoz képest más fellépést. Az összefogás önmagában már annak számított, főként 2018 kudarca, illetve a 2019-es önkormányzati választás budapesti sikere után. Volt egy recept: előválasztás, egy főjelölt, összehangolt egyéni jelöltek. Azt már nem válogathatta meg sem szurkoló, sem résztvevő, hogy kik fognak össze, ezek a pártok álltak össze, ebből kellett főzni.

És egy nagy lecsó lett az eredmény – semmi rendkívüli, de alapvetően ehető, van, aki kifejezetten lelkesedik érte. Sokaknak még kedvenc összetevőjük is van, ami egyenesen vonzó, viszont a hátránya az, hogy túl sok embernek van valami olyasmi is, amit kifejezetten nem szeret. Ennek pedig az lehet a következménye, hogy elutasítja az egészet.

Ez történt az ellenzéki összefogással is. Tudomásul kell venni, hogy vannak ebben az országban olyanok, akik a Fidesz bukását akarták, a szavazatuk leadásánál azonban ezzel az ellenérzéssel egyenértékűek voltak saját elveik. Például az, hogy nem támogatnak még egy olyan szövetséget sem, amelynek sok tagja közül az egyik a Jobbik, vagy pont Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója, esetleg a levitézlett MSZP. Nem kell magyarázni, miért, mindegyik múltjában bőven van olyasmi, amit nehéz feledni.

Ezért győzhetett az előválasztáson, és lehetett közös miniszterelnök-jelölt Márki-Zay Péter is. Új volt ebben a körben, ettől pedig érdekes. Már-már egyfajta lázadás a megszokások ellen.

Csakhogy ott volt benne is a taszító hatás. Túlmozgása néha sok volt, úgynevezett viccei rendszerint vállalhatatlanok, gondolatmenetei és nyilatkozatai követhetetlenek.

És mégis, 2021–22 Magyarországán, abban az országban, ahol az ellenzék állapotát az jellemzi, hogy 12 év alatt nem sikerült kitermelni egy karizmatikus vezető figurát, az előválasztás indulói közül még mindig leginkább neki lehetett volna esélye a legnagyobb kört megszólítani és maga mellé állítani. Dobrev Klára és Jakab Péter pártjuk már említett elutasítása miatt csak elbukni tudott, Karácsony Gergely lehetett volna jó választás, de hiányzott belőle a tűz, Fekete-Győr András pedig olyasmit próbált eladni, amire Magyarország még akkor sem áll készen, ha ő azt hitelesen képviselte volna.

Márki-Zay Péternek az ölébe hullott a jelöltség, és megpróbált élni vele. Annyira, amennyire képes volt, és amennyi támogatást kapott. Ettől a fura előválasztási eredménytől ő is megzavarodott, meg a pártok is, és mire legalább látszólag rendezték valamelyest soraikat, mire sikerült például eldönteni, ki irányít és ki lép hátra, ki a megmondó, és mit csinál majd például Gyurcsány Ferenc, elveszítettek pár hónapot, pont ennyi kampánymunkát, és ezzel jó pár százaléknyi szavazatot is. Utána megpróbált meccsben maradni, a drámája azonban az, hogy miközben minél több embert igyekezett maga mellé állítani, és olykor Orbán Viktorabb lenni Orbán Viktornál, elveszíthette korábbi támogatói egy részét is, jó eséllyel pont a fiatalokat. És lassan teljesen eltűntek mellőle a pártok is, bár igazából soha nem is voltak ott. Mintha sosem tudták volna megbocsátani, hogy az előválasztáson kiütötte őket. Elég megnézni a Márki-Zay Péter mögött állókat a választások éjszakáján: se a Gyurcsány-páros, se Jakab Péter, se MSZP-s, se LMP-s. Csak Karácsony Gergely és Donáth Anna, ők is kis spéttel. Pedig elfértek volna a hódmezővásárhelyi polgármester gyerekei mellett. Igaz, akkor ők is azt üzenték volna, hogy maradnak.

A vesztes mögé csak a családja sorakozott fel a választás éjszakáján.

Veres Viktor

És akkor most mi lesz?

Az ellenzék hatalmasat bukott. Megtette azt, amit szurkolói követeltek, elindult összefogva, de ez sem jött be. Mert ezt sem csinálták jól. Egymillió listás szavazatot veszítettek 2018-hoz képest – ez majdnem megsemmisítés. Budapest velük tart, bár inkább nincs Orbánnal. Vidéken azonban jóformán nyomuk sincs, még kormányfőjelöltjét is úgy megverték saját körzetében, saját otthonában, mintha sosem járt volna még arra.

A hogyan tovább pedig innen már eszméletlenül nehéz.

A legkönnyebb kérdés úgy hangozna: van-e közép- vagy harmadik út a két még kipróbált szélsőség között? Igény talán volna rá. Lehet például, hogy összességében sokkal ütőképesebb lenne egy jobb- és egy baloldali ellenzéki tömb, amely együttműködik, de nem egyesül, így ajánlatot tesz azoknak is, akiknek a lecsó nem kell. És négy év múlva fel lehet vállalni egy közös kormányfőjelöltet, akit az egyik tömb kívülről tud támogatni.

A Fidesz által ördögien kitalált választási rendszerben azonban, ahol 71 egyéni jelölt kell az országos listához, egy köztes megoldás kitalálása egyfelől nagyon bonyolult számolásokkal, másfelől a pártok részéről feltétlenül fegyelemmel és önfeladással jár, és nem pár hónapos, hanem évekig tartó építkezésből áll.

Ám itt eljutunk a fenti kérdés indokoltabb változatához: lehet-e bármit kezdeni ezzel az ellenzékkel? Megvalósítható-e bármilyen csoda ezekkel a pártokkal és főként ezekkel a vezetőkkel. A kézenfekvő válasz pedig egyértelmű: nem.

Ennyi bukás után lemondani kell. Lehet még próbálkozni krumplis zsákokkal és humorosnak gondolt videókkal, de ez csak alibizés. Nem másokra mutogatni és nem hősködni kell, hanem lelépni a színről. A baj csak az, hogy nincs ki átvegye a helyüket, mert senki sincs, aki ebbe a mocsárba vágyna. A csapda kattant, az ellenzék pedig eltűnt benne.

Egy nem feltétlenül áldásos emlékű, de mégis csak nagy klasszikus mondását parafrazálva: Orbán Viktor a magyar nép ópiuma. Bódít és rabul ejt. Viszi az embereket magával, elhitet velük mindent, még boldognak is látják magukat. És ez láthatóan működik.

Így pedig Orbán Viktorra jelenleg legfeljebb önmaga lehet veszélyes. Például azzal, ha kiderül, hogy túladagolta önmagát, és egyszer csak beüt az illúzió utáni kijózanodás. Amikor kiderül, hogy az ígéretek szavatossága április 3. volt, aztán fogy a pénz és a kedvezmény, a benzin már nem 480 forint, hanem másfélszer annyi, a számlákat ki kell fizetni, az eddig eldugott kamatokat is, a keménykedés és az öntudat is gyengül, még talán a rezsi sem csökken már annyira.

Egy ideig még játszhat érzelmekre, félelmekre és öntudatosságra, mutogathat még Brüsszelre vagy bárki másra, ám a pénz hiánya idővel a büszke békemenetesnek is tud fájni, hát még annak, akinél még ez sincs meg. És ha az övé a teljes bolt, az övé a felelősség is.

De ez már tényleg csak Orbánon múlik, az ellenzéknek jelenleg nincs hozzá semmi köze. Annak pedig, aki demokráciát szeretne, maradnak a civilek, maradnak a menekülteknek segítő önkéntesek, maradnak a barátok. Mert azért mégsem csak Orbán Viktor országa és népe ez. Csak a választási térképen ez nem nagyon látszik.