„Ebbe a tükörbe nehéz belenézni” – unokájuk fotózta végig Marika és Sándor tízéves búcsúját
Szajki Bálint fotóriporter éveken át dokumentálta, ahogy nagymamája otthon ápolja súlyos beteg nagypapáját.
Szél Dávid: Tabuk és dilemmák a kamaszok nevelésében
Mit jelent (nem) normálisnak lenni? A kérdés megválaszolásához első körben a már említett Normális vagy című könyvet hívom segítségül. Ebben az áll, hogy „a krónikus betegség – legyen akár lelki, akár testi – elsősorban a jelen helyzet funkciója vagy jellemzője, és nem hiba; nem titokzatos torzulás, hanem egyenes következménye annak, ahogyan élünk”. Újra elő kell venni az intenzív szülőség kontextusában már használt, az informatika világából kölcsönvett frázist, hogy nem bug, hanem feature.
Rendben, ezt értem, a társadalom a hibás, változtassuk meg a társadalmat, rendbe jönnek a gyerekek is. De az rengeteg idő. Mi lesz addig a nem jól lévő gyerekekkel?
Máshogy kell definiálni a nem normális állapotot. A pszichoanalitikus Anna Freudot idézem, akinek a nevéhez leginkább az elhárító mechanizmusok kötődnek, de sokat foglalkozott a gyerekek és a kamaszok fejlődésével is. Ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy „amíg a serdülő – bármilyen szélsőségek között is – változik, addig korának megfelelően viselkedik. Komoly aggodalomra akkor ad okot, ha egy szélsőséges magatartásban hosszú időre megmerevedik.”
Ezt is értem, várni kell, míg kiderül, hogy kell-e már aggódnom. De mennyit várjak? És közben egy kicsit aggódhatok, csak ne komolyan? Egy idő után viszont már komolyan aggódjak? Nem lesz az későn?
