Hát elment a külpolitikai realizmus utolsó nagy mohikánja is. George Kennan, Hans Morgenthau és még néhányan, akik lényegében döntően befolyásolták az amerikai külpolitikát a második világháború után, megvívták és megnyerték a hidegháborút, majd megpróbálták megérteni és feldolgozni a hidegháború után kialakult káoszt – de ebben már nem jártak, nem járhattak olyan sikerrel, mint a hidegháború éveiben.
A dolog természeténél fogva a politikai elemző többnyire nem kerülhet a politikai döntéshozatal közvetlen közelébe: sorsa az, hogy nálánál többnyire kevésbé tehetséges és kisebb tudással rendelkező politikusoknak adjon tanácsot és remélje, hogy azokat megfogadják. Többnyire el kell viselnie azt is, hogy a dicsőséget a politikus viszi el.
De Henry Kissinger nem ilyen volt.
