A monarchia legsúlyosabb kémbotránya: Redl ezredes valódi története sokkal izgalmasabb, mint a filléres ponyvákba kívánkozó verziók

Bécsben, a Burgtheater mögötti kis utcák egyikében, a mostani magyar nagykövetség épülete mellett áll a Batthyány–Strattmann-palota. A századfordulón a palota a Klomser-szállodának adott otthont, ahol a kikapcsolódni vágyó úri közönség mellett időnként az Osztrák–Magyar Monarchia magasabb rangú hivatalnokai is megszálltak, amikor a császárvárosban akadt dolguk.

1913. május 25-én, a hajnali órákban a szálló egyik szobájában eldördült egy pisztolylövés, ami azelőtt vetett véget a birodalom legsúlyosabb kémügyének, mielőtt az igazán elkezdődhetett volna. A szállodai szobában Alfred Redl ezredes, az Osztrák–Magyar Monarchia katonai hírszerzőszolgálatának, az Evidenzbureaunak (magyarul Nyilvántartó Iroda) egykori helyettes-vezetője, a prágai VIII. hadtest vezérkari főnöke vetett véget az életének.

A tény önmagában is komoly hírértékkel bírt, így másnap már meg is jelent a sajtóban, ám akkor még csak a szokásos konzervszöveget kerekítették a végzetes tett köré, miszerint az ezredes „pillanatnyi elmezavarában” fogta a pisztolyát, és a szájába lőtt. Ezt a korban azért volt szokás elmezavarral magyarázni, mert ebben az esetben nem vonatkozott rá az öngyilkosok egyházi temetését tiltó vallási kitétel.

Az egyik korabeli újság illusztrációja

Kronen Zeitung

Az ezredes haláról beszámoló első újságcikkek még egymással versengve méltatták Alfred Redlt, akit a vezérkar egyik legtehetségesebb és leghasználhatóbb tisztjének, a kémügyek szakértőjének neveztek. Az utóbbiban nem is tévedtek nagyot, mivel mint később kiderült, Alfred Redl annyira értett a kémkedéshez, hogy

ő lett az Osztrák–Magyar Monarchia történetének egyik, ha nem legkártékonyabb spionja,

aki hatalmas összegeket keresett azzal, hogy az oroszoknak árulta a Monarchia legféltettebb hadi titkait.

Egy ügyes dezinformációs kampány története

A Redl-ügy történetét sokan úgy ismerik a mai napig, ahogyan azt annak idején a híres száguldó riporter, Egon Erwin Kisch tálalta. Kisch számára a kémkedési botrányba keveredett vezérkari ezredes sztorija hozta meg az áttörést, és későbbi élete folyamán vagy négyféle verzióban mesélte el, illetve írta meg az abban játszott szerepét. Kischről azonban érdemes tudni, hogy a tények között jelentkező hézagokat hajlamos volt élénk fantáziájával kitölteni, és a történeteit igen gyakran regényes formában írta meg, még fiktív párbeszédekkel is tarkította azokat.

Ez amúgy a korszakban viszonylag bevett újságírói gyakorlat volt, és az utókor szemében Kisch igyekezett magát olyan krónikásként pozicionálni, aki kicselezve a cenzúrát először számolt be a nagy tiszteletnek örvendő Alfred Redl sötét oldaláról. A tények ismeretében azonban érdemes inkább azt mondani, hogy Kisch egyike volt a kémbotrányról elsőként beszámoló újságíróknak.

Akkoriban a száguldó riporter ugyanis a legfontosabb prágai német nyelvű lapnak, a Bohemiának volt a munkatársa, és május 27-én valóban megjelent tőle egy cikk a lapban Redlről. Ebben Kisch ügyesen, cáfolatnak álcázva számolt be a kémhírekről, ám erre a manőverre nem volt semmi szükség, hiszen ugyanazon a napon, a Bohemiánál lényegesen jelentősebb médium, a bécsi Die Zeit is közölte a kémvádat. Ráadásul, bár a sorok között, de egy nappal korábban a császárváros egyik legnépszerűbb lapja, a Neues Wiener Tagblatt is utalt rá, hogy

valami nem kerek Redl öngyilkosságával, amikor megírták, hogy az ezredes szobájában háromezer korona készpénzt találtak.

Ez a korszakban, ha mesebeli vagyonnak nem is, de jelentős összegnek számított, például 1912-ben minden pótlékot beleszámolva nagyjából ennyire jött ki egy körzeti orvos éves fizetése.