A csúnya válság első jele: senki nem mer szólni, hogy válság jöhet

Tudják, mi a tökéletes befektetési stratégia? Ha igen, akkor egyetlen fontos feladatuk van: el ne árulják senkinek, különben mindenki más is ugyanezt kezdené el csinálni. Igen, ez így rémesen hangzik – a valóságban épp ennek az ellenkezője szokott megtörténni: annyian kezdik a pénzüket beletenni egy nagyon jónak tűnő ötletbe, hogy a végén már senki nem mer szólni, hogy talán annyira mégsem nyerő üzleti lehetőség ez.

Azt a kérdést, hogy mikor lesz válság vagy mikor pukkad ki egy lufi, nem lehet előre megmondani, utólag már könnyű okosnak lenni. De vannak olyan jelek, amelyek megvoltak a nagy válságok előtt. Az egyik ebből pont a túlzásba vitt optimizmus, amikor senki nem mer szólni, hogy talán túl sokat látnak bele egy-egy nagy befektetési lehetőségbe. Nem csoda, hogy mostanában, amikor a politikai előrejelzések borúsak, de van néhány olyan befektetés, amely a jövő útjának tűnik, egyre többen vetik fel: hogyan vehetjük észre, hogy nem lufit fúj-e épp a világ?

A 2007–2009-es válság után lett igencsak népszerű Hyman Minsky elmélete a pénzügyi instabilitásról – több, mint harminc évvel az után, hogy a Washington University közgazdászprofesszora leírta ezt az ötletét. Minsky abból a szempontból peches volt, hogy egy szép hosszú életet a túlárazások elemzésének szentelt úgy, hogy közben egyetlen komoly gyakorlati példa sem akadt, amely nagy hírverést adott volna neki, majd az 1996-ban bekövetkezett halála utáni tizenegy évben három olyan összeomlás történt – az orosz válság, a dotkomlufi és az amerikai ingatlanpiacról elindult világválság –, amely miatt poszthumusz sztárközgazdász lett.