Kritikával illeti a baloldalt, amiért értékeit félredobva hozzájárult, hogy szavazói átpártoljanak a szélsőjobboldalhoz. Didier Eribon francia filozófus a fordulatot a családjában is megélte, ennek felismeréséről is szól a magyarul megjelent Visszatérés Reimsbe című könyve.
Több mint 15 évet kellett várni a Visszatérés Reimsbe című könyvének magyar megjelenésére. Olyan politikai színtérre érkezett meg, ahol a baloldal marginálissá vált, a kormány szisztematikusan gyengíti a szolidaritást. Nem érkezett meg későn ez a regény, amely az ön kitörésének a története a vidéki munkásság világából a párizsi értelmiségi létbe?
A könyvem franciaországi megjelenésekor, 2009 körül kezdett erősödni a szélsőjobboldal. Később a németországi kiadás egybeesett a hasonló folyamat kezdetével. Majd ugyanez a tendencia jött elő máshol, Magyarországon, Szlovákiában, Dániában, Portugáliában, sőt Argentínában, de még az Egyesült Államokban is. Átterjed a kisebb városokra és a vidéki területekre. Globális hullámnak vagyunk a tanúi.
Miért erősödhetett a szélsőjobboldal?
A felelősség részben a baloldali és szociáldemokrata pártokat terheli, mert nem ismerték fel a társadalmat érintő mélyebb, folyamatos változásokat, különösen a munkások problémáit. Franciaországban, Németországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban nem foglalkoztak kulcsfontosságú kérdésekkel, azzal, hogy romlanak a közszolgáltatások, bizonytalanok a munkahelyek és baj van a bérekkel. A közszférát gyakran baloldali kormányok bontották le a megszorításokkal. Sok régióban már nincs iskola, nem megy busz, vonat, a kórházakat is bezárták, az ott élőknek több mint száz kilométert kell utazniuk, hogy orvoshoz menjenek. Elhagyatottnak érzik magukat azok, akik a társadalom peremére szorultak, akikre nem figyelnek, és tiltakozásul a szélsőjobbra szavaznak.
Ennyi elég volt a pálforduláshoz?
Tizenöt éve még furcsának, akár természetellenesnek hathatott, hogy a munkások a jobboldalra szavaznak. De el kell gondolkodnunk azon, miért van ez így? Ez a kérdés késztetett arra, hogy megírjam a Visszatérés Reimsbe című könyvemet. A változást a családomban is láttam: a rokonaim, akik évtizedeken át a baloldalra voksoltak, fokozatosan elfordultak tőle, és a szélsőjobbot választották. Nem akartam riadót fújni, végítéletet hirdetni, csak meg akartam érteni, mi történik, hogy Franciaországban a kommunista párt egykori fellegvárai mára jobboldaliak lettek. Ma már, ahogy a nagyszüleimnek természetes volt, hogy balra szavazzanak, ugyanolyan természetes a testvéreimnek, hogy Marine Le Penre adják a voksukat, és ez lesz a gyermekeiknek is.
Mennyire általános ez a helyzet?
Néhány éve láttam egy térképet arról, hogy Franciaországban az emberek mennyi ideig maradnak az iskolarendszerben, és mi a végzettségük. Az észak-franciaországi adatok megdöbbentettek, kiderült, hogy az oktatási színvonal nagyon alacsony, és ezek egyben a legszegényebb régiók is, ahol a gyerekek a legkorábban kerülnek ki az oktatásból. Hamarosan egy másik térkép is megjelent a sajtóban, mégpedig a szavazási preferenciákról. Egyértelműen látszott, hogy az alacsonyabb iskolázottságú régiókban volt a legerősebb Marine Le Pen pártjának támogatottsága.
A július 1-i határidő előtti utolsó pillanatban, a hétfői rendkívüli közgyűlésen dőlt el, hogy a fővárosi képviselők kiigazították a már korábban, konszenzussal elfogadott 2025-ös költségvetést, így van újra érvényes büdzséje a fővárosnak – év végéig. Ha nem így lett volna, durva korlátozásokkal és pénzügyi nehézségekkel járó állapotra kellett volna készülni.
Arról is beszélt, ha szemmel lehetne ölni, Brüsszelben egy sortűzzel elintézték volna.
A kormánypárt támogatottsága pedig mélyponton van.
Ha erre nincs jó válasz, a százezres menet csak színes emléknek lesz jó.
A volt vezérkari főnök azt mondta, jobb lenne, ha például a kézigránát-baleset miatt elrendelt vizsgálat eredményét tennék közzé végre.
A légitársaság szerint még este tíz óra előtt újra felszállhatnak.
