A hét fontos kapcsolata: Moszkva és Peking
Valódi nagyhatalom vezetőjének kijáró fogadtatásban részesült Kínában Vlagyimir Putyin elnök, aki elég kevés országba utazhat azóta, hogy megtámadta Ukrajnát, s a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki ellene. A Sanghaji Együttműködési Szervezet csúcskonferenciáján, majd a japánok fölötti második világháborús győzelem 80. évfordulójára rendezett pekingi díszszemlén az orosz elnök végig a házigazda, Hszi Csin-ping kínai pártfőtitkár-államfő megbecsült vendégeként érezhette magát.
A két vezető többször is megismételte, hogy a kapcsolatuk megingathatatlan. Az egyik leglátványosabb alkalmat a 2022-es pekingi téli olimpia megnyitója adta, napokkal azelőtt, hogy Putyin elindította volna a csapatait Ukrajna ellen. Kína a háborújában is támogatja Oroszországot, és Hszi mindig kínosan ügyel arra, hogy a kapcsolat egyenrangúnak tűnjön. Holott már rég nem az, Kína a világ második legnagyobb gazdasága, míg Oroszország a 11. helyen van, nem sokkal megelőzve a lélekszámban sokkal kisebb Spanyolországot és Dél-Koreát. A csúcstechnológia területén pedig Kína már az Egyesült Államokkal versenyez, míg Oroszország leszakadt.
Nem volt ez mindig így, és a Kreml urai hajlamosak voltak éreztetni a fölényüket a mindenkori kínai első emberrel. Tíz napig vonatozott Pekingből Moszkvába 1949 decemberében Mao Ce-tung, és a megérkezése után két órát váratta vendéglátója, Sztálin, hogy éreztesse, ki az úr a formálódó kommunista világrendszerben. Két hónappal a Kínai Népköztársaság kikiáltása és egy évvel a kelet-európai fordulat után Sztálin joggal volt meggyőződve arról, hogy megkérdőjelezhetetlen az ideológiai, gazdasági és politikai fölénye a nála 15 évvel fiatalabb Maóval szemben.
Mao viszont azzal a szándékkal ment Moszkvába, hogy közölje, a polgárháborúban született népi Kína nem a Szovjetunió vazallusa. Mao az egyenrangúságot deklaráló kétoldalú barátsági és szövetségesi szerződést szeretett volna, de azt Sztálin csak két hétig tartó hezitálás után volt hajlandó megkötni, és a viszony – a Pekingnek nyújtott segítség és a szóvirágok ellenére – tele volt az alárendeltségre utaló jelekkel.
A kommunista táborból a Sztálinnal szembeszegülő, emiatt 1948-ban kiközösített Joszip Broz Tito Jugoszláviájának sorsát látva Mao egy évre rá a pártlapba, a Zsenmin Zsipaóba írt vezércikkében hitet tett a Szovjetunió mellett, magát visszatérően Sztálin tanítványának nevezve. A kedvezményes orosz óriáshitel és a Moszkva által küldött szakértők serege sokat tett az első kínai ötéves terv sikeréért, és hogy az ázsiai szövetséges elinduljon a gazdasági fejlődés útján.
Sztálin 1953-as halála után Nyikita Hruscsov az 1954-es pekingi látogatásán megerősítette a kétoldalú kapcsolatokat, és nukleáris együttműködést, azon belül atomtechnológiát is ígérve Kínának. A felívelő viszonyban váratlan törés következett be, amit a történészek a Hruscsov által a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusán elmondott titkos beszédének tulajdonítanak, amelyben leszámolt a sztálinizmussal. Maót felháborította, hogy a leleplezés előtt nem szóltak neki és veszélyesnek tartotta a desztalinizációt. Kínában ő a sztálinihoz hasonló személyi kultuszt épített ki, a hruscsovi vonalat pedig revizionistának minősítette.
Amikor Hruscsov a Nyugattal való békés egymás mellett élést kezdte emlegetni, Mao árulónak és imposztornak tekintette a szovjet pártvezetőt, és magát állította be Sztálin (és Lenin) igazi ideológiai örökösének. Az első műhold, a szovjet Szputnyik sikerén fellelkesülve Mao 1957 novemberében azt állította, nem is ártana egy totális nukleáris háború – Kínának akkor még nem volt atombombája –, mert az a kapitalizmus pusztulását és a szocializmus győzelmét hozná el. Ezért Hruscsov leállította a nukleáris együttműködést, de Kína addigra már nagyot lépett előre, és 1964-ben végrehajtotta első kísérleti atomrobbantását.
Mao és Hruscsov utolsó csúcstalálkozóján, 1959-ben már feszült volt a hangulat. A két ország vezetője ezután már nem találkozott, de nyíltan ócsárolták egymást, Mao gyávának nevezte az 1962-es kubai rakétaválságban szerinte meghátrált Hruscsovot. Kína és a Szovjetunió egy határincidens miatt 1969-ben a háború szélére sodródott, amiből Mao azt szűrte le, hogy számára Moszkva jelenti a fenyegetést, és az USA felé fordult. A Hruscsov eltávolítása után, 1964-ben hatalomra került Leonyid Brezsnyev az USA-val kezdett enyhülési politika mellett Kína felé is nyitni próbált, de mire Mao 1976-ban meghalt, és Teng Hsziao-ping leszámolt az ő örökségével, a szovjet pártfőtitkár a romló egészségi és szellemi állapota miatt nem volt kezdeményező szerepben.
Az újabb csúcstalálkozóra és a kapcsolatok normalizálására 1989 májusában került sor, amikor Mihail Gorbacsov Pekingben találkozott Csao Ce-jang pártfőtitkárral és a hatalom tényleges birtokosával, Tenggel, ám az útja nemcsak ezért maradt emlékezetes. Gorbacsovot a reformjaiért – amik végül szétverték a Szovjetuniót – ünnepelték a pekingi Tienanmen téren demokráciát követelők, akikkel szemben alig több mint két héttel a szovjet vezető távozása után bevetették a hadsereget.
Sztálin és Mao Sztálin 71. születésnapján, Moszkva
Wikimedia Commons
