Ha nem lenne elég, hogy az exellenzéki közvélemény legnagyobb döbbenetére Vidnyánszky Attila még mindig a Nemzeti Színház igazgatója, a Terror Háza körüli ügyetlenkedés is megmutatja a kulturális tárca működésének súlyos zavarait.
Tarr Zoltán a miniszteri meghallgatásán még arról beszélt, hogy egy abuzált ország „helyreállítási minisztériumává” akarja tenni a kulturális tárcát. Ám egyelőre saját minisztériumát sem tudta „helyreállítani”. Pedig ez volna a legelső feladat.
A NER 16 éve alatt a kultúráért felelős szakminisztériumból általában gyenge érdekérvényesítő képességű államtitkárok keze alatt egyre több terület, pénz és döntési kompetencia került ki. A legfőbb kedvezményezett a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) lett, amely az állami támogatások és a díjak odaítélésében is oroszlánszerepet kapott, külön entitás volt ugyanakkor a Liget Budapest projekt is.
A pénzek, projektek nagy részéről az államigazgatás különböző szintjei, leginkább Orbán Viktor döntött. Nem csupán az elköltött pénz mértéke nem látszik emiatt, de ezzel magyarázható az is, miért álltak le azok a fejlesztések, amelyeknek nem volt lobbistájuk, ilyen volt például az Iparművészeti Múzeum rekonstrukciója. Illetve így kerülhették ki még a minimális szakmai kontrollt is az olyan projektek, mint a 6 milliárdos Petőfi-film.
A kormányváltás után felálló kulturális tárca legfontosabb feladata tehát az volna, hogy visszaszerezze a döntési jogköreit a kulturális terület minden állami támogatásra szoruló szegmensét érintően. A tárca azonban sajnálatos hallgatásba burkolódzik, kérdéseinkre nem válaszol, a miniszter és az államtitkárok Facebook-oldalai nem váltak az ígért társadalmi párbeszéd eszközeivé, a valós problémákról és a tevékenységükről nem sokat árulnak el.
A Tarr Zoltán vezette tárcára úgy omlott rá Schmidt Mária egész birodalma, hogy láthatóan semmilyen elképzelése nem volt, és nincs ma sem annak kezelésére. Ezért adták át a feladatot és a felelősséget a Városliget Zrt. cégének.
Csakhogy egy ilyen politikailag kényes ügyet nem lehet lepasszolni egy üzemeltetőnek, s ez a Terror Háza körüli botrányban elég hamar nyilvánvalóvá vált.
Megvan, ki lesz hétfőtől Schmidt Mária főnöke, de valószínűleg nem a Városliget Zrt. vezérigazgatója fogja eldönteni, hogy fizetésemelést vagy felmondólevelet ad-e neki. Kiderítettük, mi is az a Kulturális Vagyonkezelő Kft., ahová a Batthyány Lajos Alapítvány és Schmidt Mária birodalma került augusztus 31-ével.
Logikus érvek szólnak ugyanis a múzeum bezárása mellett, jó lenne tisztán látni a kiállítás jogdíjai kapcsán, és megkötni a MNV Zrt.-vel az épület üzemeltetési szerződését.
A bezárás tehát alapvetően nem politikai okból történt, mégis politikai ügy lett belőle.
Érthetetlen, hogy senki nem figyelmeztette a minisztert, milyen tiltakozást vált ki, ha bezárják a Fidesz emblematikus kulturális intézményét. Ugyanis láthatóan nem számított a reakcióra: Bayer Zsolt zsebtüntetésének beharangozásakor gyorsan visszavonulót fújt, nemcsak kinyitotta, hanem ingyenessé is tette néhány napra azt a múzeumot, amit korábban szerinte tartalmi és technikai okból be kellett volna zárni.
Az eredmény: kígyózó sorok a Terror Háza előtt.
Arról sincs nyilvános információ, hogy felkérték-e már azt a történészekből álló testületet, amely szakmailag átvilágítja a kiállítási anyagokat. A tárca nemhogy nem döntött, de szakmai-társadalmi vitát sem kezdett a Terror Háza és a Kertész Imre Intézet – a Schmidt-birodalom két megtartandó intézményének – jövőjéről. Arra is lett volna lehetőség, hogy nem húzza magára a minisztérium ezt a nagyon bonyolult, konfliktusos, és soha véget nem érő szakmai feladatot, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum, illetve a Petőfi Irodalmi Múzeum felügyeletére bízza azt, beilleszti a közgyűjteményi struktúrába addig is, amíg pályázatot nem ír ki a vezetésükre. Mégiscsak az lenne a legjobb, ha végül pályázat formájában kérdeznék meg a szakmát, mik az elképzelései a Terror Háza és a Kertész Imre Intézet jövőjéről.
Nincs előrelépés Vidnyánszky Attila ügyében sem. Az exellenzéki közvélemény legnagyobb megdöbbenésére Vidnyánszky még mindig a Nemzeti Színház igazgatója. Pedig nemcsak rossz színházigazgató, amit a sikertelenül kozmetikázott szörnyű jegyeladásoknál jobban semmi sem mutat, hanem a NER pusztító, mindent leuraló kultúrpolitikájának szimbóluma és egyik legnagyobb haszonélvezője is volt. A színházzal kapcsolatos vizsgálatok során nyilván az elmozdításához próbálnak anyagot gyűjteni, de ebben az esetben talán érdemes lett volna egy határozott gesztussal véget vetni a Vidnyánszky-korszaknak.
Egy zrt. vezérigazgatójáról van szó, akit akár csak bizalomvesztésre hivatkozva is el lehet távolítani, épp úgy, mint ahogy a Nemzeti Levéltár vezetőjével megtették, akinek csak az volt a bűne, hogy Tanács Zoltán miniszterrel merészelt tárgyalni.
Szabó Csaba elismeri, hogy jó kapcsolatai voltak a KDNP-vel, és belépett a DPK-ba is, de állítja, politikai meggyőződését soha nem vitte be a munkahelyére.
Itt is a pályázat kiírása lenne a megoldás egy, a Nemzeti Színház szerepéről és feladatáról szóló szakmai egyeztetés után. Az, hogy milyen hatalmas érdeklődés van a teátrumok – a kultúra – megújítása iránt, nagyon jól mutatja a két, művészileg nem is kiemelkedő teljesítményű színház, a Madách és az Újszínház pályázata iránti érdeklődés. Ez nem csoda, hiszen
egy egész nemzedéket fosztottak meg az elmúlt 16 évben a színházcsinálástól az előre lejátszott pályázatokkal.
A vidéki teátrumok megszállása pedig már 2006-ban, tehát épp húsz évvel ezelőtt kezdődött. Olyan meghatározó színházi alkotókat lehetetlenítettek el, mint Schilling Árpád vagy Bodó Viktor. Egyelőre nem látszik, hogy van-e elképzelés a színházi élet megújítására, illetve a függetlenek helyzetének rendezésére, méltányos és átlátható támogatására (ezek az intézmények voltak az elmúlt 16 év legnagyobb vesztesei).
Az Operaház, az Operettszínház vagy a Magyar Cirkusz és Varieté átvilágításáról sincs semmilyen hír, és az einstandolt, musicalszínházzá alakított Erkel Színház jövőjéről sem hallunk. Rendszerváltáshoz méltó lépés lenne, ha akár több lépcsőben új pályázatot írnának ki nem csak a színházak, hanem általában a kulturális intézmények vezetésére, hiszen az elmúlt 16 évben minden személyi döntés politikai nyomásgyakorlás alatt született. Ahogy az előtt is sokan értetlenül állnak, miért L. Simon László vezeti máig a koronázási palást termének horribilis, 800 millió forint közpénzbe kerülő projektjét akkor, amikor minden fronton takarékoskodásra volna szükség.
Elsőként nézhettük meg, milyen lesz a Nemzeti Múzeumban a koronázási palástot bemutató terem, amely év végén nyílhat meg. Mi kerül 800 millióba, és miért L. Simon László, a múzeum korábbi főigazgatója csinálja?
Mindeközben befagyasztották az NKA-tól lehívható támogatásokat, ez rendkívül hátrányosan érint több száz művészt. Ők a már elindított projektjeikhez várják a pályázati támogatásokat.
Nemcsak a saját terepén teljesít alul a kulturális tárca, hanem a többi minisztériummal szemben is háttérbe szorul. A legnagyobb veszteséget már a kormányalakítás után nem sokkal elszenvedte Tarr Zoltán, amikor a külföldi magyar kulturális intézeteket az Orbán Anita vezette külügyminisztérium vette át. Pedig Magyarországon hagyományosan a kulturális tárca irányította a kulturális intézeteket, mivel hiányzik az a diplomataréteg, amely el tudná látni a hatékony és szakszerű kultúraközvetítés feladatát.
A kulturális tárca nem tudta megtartani a külföldi kulturális intézeteket, a hálózatot a külügy vette át, forrásaink szerint a terület Velkey György László játszótere lehet. Szakértők szerint egy önálló intézménynek kellene összefognia az intézeteket, különben elvész a kultúra a minisztériumi bikkfanyelv világában. Egyelőre azonban úgy tűnik, a Tiszánál a kulturális diplomácia nem a fő csapásirány.
A tárca alapos vizsgálatot folytatott az SZFE-hez tartozó Országos Színháztörténeti Múzeumban (OSZMI), amelyről lapunk is beszámolt. A vizsgálat főbb megállapításait nyilvánosságra hozták, és kérték az egyetem kuratóriumát, hogy mentse fel az igazgatót. Ám ezt nemhogy a korábbi, de az új kuratórium sem hajtotta végre.
Pedig valójában nem az igazgató leváltásáért kellene kuncsorognia a tárcának, hanem azt kellene elérnie a kormánynál, hogy a Vidnyánszky által a Petőfi Irodalmi Múzeumtól minden szakmai érv ellenére elszakított múzeum visszatérjen oda, ahová tartozik, a kulturális területhez.
Van Magyarországon egy közintézmény, ahol a választás után nemhogy megsemmisítettek volna iratokat, de egyenesen nyomtatni kezdték őket, mivel mindenféle papírok nélkül működött korábban. Az Országos Színháztörténeti Múzeummal azonban nem ez az egyetlen baj, a választás után felálló új szakfelügyelet műtárgyvédelmi szempontból is súlyos hiányosságokat tárt fel.
A Közlekedési Múzeumban tapasztalható – szintén lapunk által feltárt – műtárgybiztonsági és szakmai problémák miatt viszont nem indult vizsgálat, és a fideszes politikusból lett múzeumigazgató, Schneller Domonkos kényelmesen ül a székben.
Hiába igyekezett kiszolgálni a politika kimondott vagy ki nem mondott igényeit a Közlekedési Múzeumba ejtőernyőzött fideszes politikusból lett főigazgató, a közgyűjtemény mára krízishelyzetbe került.
Nem sikerül a művészeti egyetemek esetében az új kuratórium összeállítása során kijelölnie célokat a tárcának, rábízták az oktatási minisztériumra a döntést, emiatt elég felemás testületek jöttek létre – ezzel kapcsolatban Cserhalmi György is bírálatot fogalmazott meg.
Amíg az intézethálózatáért harcolt Tarr, a Közép-európai Épített Örökség Megőrző Alapítvány mintegy negyven kastélyt, szállodát, lakóházat számláló Kárpát-medencei ingatlanportfólióját információink szerint önként adta át az Építési és Beruházási Minisztériumnak. Holott kizárólag a kulturális tárca lenne képes kiválogatni ebből a lapunk által két cikkben is alaposan bemutatott, rendkívül színes portfólióból azokat az épületeket, amelyek örökségvédelmi és/vagy kulturális diplomáciai szempontból megtarthatók, felújíthatók lennének.
Ezzel a Tisza-kormány meg tudná mutatni, hogy az ész nélkül, részben korrupciós szándékkal összevásárolt ingatlanokból képes felépíteni egy működő hálózatot, és azt is, hogy a helyi közösségekkel együtt milyen határon túli kulturális politikát képzel el. Sajnos ez is a kihagyott lehetőségek sorát szaporítja.
A teljesen észszerűtlen ingatlanvásárlási láz, amiről a HVG tudomást szerzett, előkelő helyet foglalhat el a NER számos közpénzfaló projektje között. Átböngésztük a dokumentumot, amely az elmúlt években a határon túl vásárolt – zömében romos – ingatlanok felújítási költségeit és jogi anomáliáit is tartalmazza. Kiderült, hogy 25 szálloda épült volna. Az adásvételekben érintett kekva cégei igen jelentős tőketartalékkal rendelkeznek.
Nem látszik a kulturális minisztérium aktivitása a Budai Vár kapcsán sem, holott az örökségvédelem visszakerült a tárcához. Jó pár épület áll üresen vagy ürült ki a NER bukásával, ezek közül többnek mindenképp kulturális funkciót lehetne adni.
Különösen a palota A épületének, amelynek kivitelezőjét most rúgta ki Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter. Ez az épület korábban a Magyar Nemzeti Galériáé volt.
A kulturális tárcának kellene döntenie arról, hogy visszakerüljön-e a Nemzeti Múzeumhoz, vagy (bizonyos szakmai körök ötletét felkarolva) ide helyeznék a Parlamentből a Szent Koronát. A Karmelita kulturális hasznosítása pedig politikailag volna fontos üzenet. Számos múzeum, például az ideiglenesen raktárba kényszerített Iparművészeti Múzeum is érdeklődik az ingatlanok iránt.
Mindezzel kapcsolatban a kulturális minisztériumnak legalább el kellene kezdenie az egyeztetést, akár – semmilyen elkötelezettséggel nem járó – ötletpályázatok kiírásával.
Szakértőket kérdeztük, hogyan vehetné vissza a magyar társadalom és a kultúra a NER Budai Várba épített üres kulisszáit és hivatali épületeit. Cikkünket vitaindítónak szánjuk, mert hiszünk abban, hogy csak széleskörű vita adhat választ a kérdésekre.
Az állami tulajdonú gazdasági társaságok elosztásakor sem volt szemfüles a tárca, így minden, ami ingatlan, átkerült Vitézy Dávid minisztériumához. Pedig a Millenárisnak is a kulturális tárcánál lenne a helye, hiszen az egyik legnagyobb kulturális rendezvénytér, ott vannak a legnagyobb könyves és kortárs művészeti vásárok, a komplexum része a Nemzeti Táncszínház.
Ahogy az is logikus lenne, ha a Várkapitányság átkerülne az építészeti tárcától, a kormány így jelezhetné, hogy szakítani akar a NER várat megszálló, azt elsősorban állami hivatalok helyszínének tekintő politikájával, visszaadja azt a kultúrának és a turistáknak. A Várkapitánysághoz tartozó Várkert Bazár kiállító- és rendezvénytereit is a kulturális tárca felügyelete alatt álló cég tudná hasznosítani a legjobban. Továbbá: mi köze van a Pénzügyminisztériumnak a Hatvany Kávéház és Szalon Kft.-hez, nem a kulturális tárcának kellene hasznosítani a várbeli Hatvany-villa történelmi épületét?
Arról sem hallani, hogy az állami kézbe került Librivel kapcsolatban mi az álláspontja a kulturális tárcának, pedig a legnagyobb könyvterjesztő cég jó kezekben hatalmas hatást gyakorolhat a magyar könyvkultúrára és irodalomra.
Hasonló a helyzet a NER kultúrpolitikájának zászlóshajójával, a Magyar Művészeti Akadémiával. Ahelyett, hogy bemutattak volna egy elképzelést arról, hogyan képzelik el a szervezetet a jövőben, a tárcák feladatait felsoroló kormányrendeletbe az került be, hogy „a miniszter a Magyar Művészeti Akadémia elnökének közreműködésével kidolgozza a kormány kultúrpolitikáját”.
Nem ismerték el, hogy az Orbán-kormány minisztereinek hatáskörét felsoroló, mára hatályát vesztett rendeletből egy az egyben került át az újba a szerencsétlen mondat, inkább azzal érveltek, hogy az együttműködés az Alaptörvényben szerepel. Pedig nemhogy az alkotmány, de még az MMA-t létrehozó törvény sem biztosít olyan jogot a testület elnökének a kormány kultúrpolitikájának alakítására.
Nemhogy az Alkotmány, de még az MMA-t létrehozó törvény sem biztosít olyan jogot a testületnek, hogy annak elnökének közreműködésével kellene kidolgozni a kormány kultúrpolitikáját, legfeljebb a véleményét kérhetik ki. Az Orbán-kormány minisztereinek hatáskörét felsoroló, mára hatályát vesztett rendeletből kerülhetett át a vitát kiváltó passzus a tárcák feladatait felsoroló kormányrendeletbe.
Egyhamar valószínűleg nem tér vissza az a kegyelmi helyzet, hogy a magyar művészeti élet kettészakítottságát szimbolizáló Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) és Magyar Művészeti Akadémia valamilyen szintű egyesülését vagy legalább kibékítését elérje a minisztérium. De nulladik lépésként mindenképpen el kellene érni, hogy a két művészeti akadémia végre azonos feltételek mellett működjön.
Méltánytalan, hogy az eddig állami forrásokat nem kapó SZIMA most is éhkoppon marad, míg az MMA birtokában marad minden összeharácsolt vagyonelem, köztük a Műcsarnok és az Építészeti Múzeum, amelyeknek már most vissza kellene térniük állami felügyelet alá, azok ugyanis nem egy művészcsoporté, hanem az egész nemzeté. Az Építészeti Múzeum fejlesztésnek ráadásul kész tervei vannak, akár meg is lehetne valósítani.
Ha megvalósul az Építészeti Múzeum terve, a belváros sűrűjében egy új park létesülhet, ahol még a szocializmus tucatépítészete is megnemesülne historizáló épületekkel kiegészülve.
Nyáron a Múzeumok Éjszakáját jó marketingfogással az Iparművészeti Múzeum megnyitásával ünnepelte a minisztérium, ám azóta sem született döntés legalább arról, milyen formában újuljon meg a múzeum. Talán azért, mert itt is politikai döntésre volna szükség. Vagy a személyesen Orbán Viktor által jóváhagyott lechneri tervek alapján épül meg az új szárny, vagy azt a modern épületet építik fel, amit az építész és a múzeum is támogatott?
A Múzeumok Éjszakáján három olyan múzeum is megnyílt, amit az Orbán-kormány zárt be. Köztük az Iparművészeti, amelyről a HVG birtokába került dokumentumokból is kiderült néhány érdekesség. Annak is utánajártunk, miért folyik négy közgyűjteményben vizsgálat.
Igaz, valószínűleg így is, úgy is a sokkal jobb érdekérvényesítő Vitézy Dávid projektje, a Közlekedési Múzeum építése kezdődik meg a ciklusban.
A tárca egyetlen múzeumi beruházást tudna végigvinni 2030-ig, ez pedig a Fotóművészeti Múzeum. Egy viszonylag kevés forrást igénylő, jól előkészített projektről van szó, amihez egy már meglévő épületet kellene átalakítani. De ez is áll egyelőre, pedig akár a mostani Kulturális Örökség Napokon megnyílhatott volna egy pop-up kiállítással az épület a hétvégére. Így jelezhette volna a tárca, hogy kellően elszánt ezzel a projekttel kapcsolatban is. Nincs arról sem hír, hogy létrejön-e ismét a kulturális örökség hivatala, pedig ez a Tisza választási programjában is szerepelt.
Ha nem is a Városligetben, de onnan nem messze. Az új múzeum a Szépművészeti tagintézménye lesz.
A közgyűjtemények területén volt valamennyire aktív a tárca, amikor az Országos Széchényi Könyvtár, a Természettudományi Múzeum és az Iparművészeti Múzeum vezetőit a még létező Közgyűjteményi Központ igazgatója felmentette. Ugyanakkor – ha már rendszerváltásról van szó – illő volna tudni, miért történt az igazgatók felmentése, milyen szabálytalanságok történtek a múzeumoknál, hiszen erről ma is annyit tudni, amit a sajtó, így lapunk is feltárt. Ám a lépés inkább arról híresült el, hogy Tarr sógorát bízta meg az Iparművészeti Múzeum vezetésével.
A kiváló szakember hírében álló Jékely Zsombor megbízása nem a rokoni szál miatt problematikus, hanem azért, mert először tisztázni kellene, hogy a korábbi főigazgató-helyettes felelős-e az Iparművészeti Múzeumban történt szakmai mulasztások miatt? Az is érthetetlen, miért nem írtak ki a mai napig a pályázatokat ezeknek az intézményeknek a vezetésére. Hiszen ez a döntés is gyorsíthatná a Közgyűjteményi Központ mielőbbi szétbontását, ez szintén választási ígéret volt.
Mindezeken túl Tarr Zoltán, bár a társadalmi kapcsolatokért is felel, láthatóan kerüli az emlékezetpolitikai kérdéseket, például azt, mi lesz a Sorsok Háza vagy a Szabadság téri német megszállási emlékmű sorsa. Igaz, ez inkább taktika, ezek körül ugyanis mély, kezelhetetlenül éles viták folytak.
Nyitóképünkön a Petőfi Irodalmi Múzeumhoz szervezett tiltakozás 2020-ban, fotó: HVG/Túry Gergely
