Amerikában Seattle városában augusztusban rengetegen vettek részt egy parkban tartott performative male hasonmásversenyen. A szervező huszonéves lányok a helyi médiának elmondták: nem számítottak ekkora érdeklődésre. A versenyt Tiktokon népszerűsítették egy szórólap és egy bingó társaságában. A hashtagek között a vicc érzékeltetésére az a mondat is szerepelt, hogy „az exeink ne jöjjenek”. És hogy miből állt a kosztüm? Clairo-lemez, matcha latté, vezetékes fülhallgató, labubu, Carhartt-sapka.
Az ötlet a celebrity lookalike versenyektől jött, mint amilyenek a Harry Styles vagy Timothy Chalamet – itthoni verzióban Fekete Giorgio – hasonmásversenyek. Ezek az események hasonlítanak a cosplay, a drag, és más „performatív” megjelenésekre, amik teátrálisak és sokszor az identitás bizonyos részeit felnagyítva, arra rájátszva prezentálnak alteregókat vagy fiktív perszónákat.
A permormatív férfiak jelenségről a The New York Times augusztusban még egyszerűbb internetes trendként írt. A cikk konklúziója szerint a közösségi médiában tulajdonképpen minden performatív. Az anyag emellett a dragverseny-realityjéről ismert RuPaul egy idézetével zárt, ami szintén éreztette, hogy azért nem kell szociológiai komolysággal kezelni a közösségi médiában keringő videókat. Aztán az ezt követő médiacunamiban kezdtek elhalványodni a határok, és teljesen elveszett az eredeti jelentés.
Ami viccnek indult ironikus fricskába öltöztetett kosztümös versenyként, arról egyre többen létező társadalmi jelenségként kezdtek írni.
Pedig a performatív férfi nem társadalmi jelenség, hanem vicc. Akik komolyan írnak az áljelenségről, azok nem értették a poént. És nem csak a Z generáció találmánya, hanem a konzervatív politikusok évtizedes kommunikációs trendjének paródiája is. „Matcha lattét iszik, labubu lóg karabineren az övtartójáról, jortot hord, vászontáskájából feminista esszékötet kandikál ki, vezetékes fülhallgatójával Lana del Reyt hallgat, ismerős?” Olvasom cikkek bevezetőiben. Instant reakcióm, hogy nem, egyáltalán nem ismerős, mi az istenről van szó? Meg merem kockáztatni, hogy a legtöbb fiú nem is tudja a felsorolt szavak nagy része mit jelent. Hol vannak ilyen férfiak?
Nemhogy ezt az összhatást nem láttam még életemben hús-vér férfiemberen, de külön-külön sem nagyon. Ránézésre progresszív, feminista, trendi és intellektuális fiatal férfiakról írnak, akikről a valóságban kiderül, külsejük csak álca. A jelenséget bemutató cikkek pontosan írják le, milyen ruhát hordanak ezek a fiúk, milyen az arcszőrzetük, mi az italválasztásuk és mit olvasnak. Egyes magyar cikkek odáig merészkednek, hogy azt is megnevezik, Budapest melyik terein lógnak ezek a progresszív predátorok. A cikkek alapján tehát azért veszélyesek, mert az identitásukat performanszként élik meg, vagyis nem autentikusak.
A legtöbb cikkíró bedob egy rövid Judith Butler-hivatkozást: az első találatot, ami kijön a Google-keresőben, ha valaki bepötyögi a gender, meg a performance szavakat – és voilá, ettől már feminista értekezést kapunk, amit ugye illik komolyan venni.
