Nem volt rég, hogy újságírók és szerkesztők szűrték meg, mely híreknek lehet tömeges elérésük. Ezt nevezték a kapuőr szerepének. A médiafogyasztók is elfogadták, hogy a nyilvánosságot befolyásoló ügyeket előszűri a sajtó azok valóságtartalma és közérdekűsége szerint. „Igaz, mert bemondta a tévé” – mondják a mai napig az idősebbek. A 2010-es „fülkeforradalmat” követően Orbán Viktor ezért is kezdte rendszerépítését a média elfoglalásával.
„Zsolti bácsi” esete viszont azzal szembesít mindannyiunkat, hogy a kapuőrök légüres térbe kerültek.
Az elmúlt hetek sanda gyanúsítgatásait nem közölte komolyan vehető sajtótermék, csakhogy a tömegek eléréséhez ma már nincs rájuk szükség. Egy Facebook-bejegyzés, egy YouTube-videó elég ahhoz, hogy százezrekhez közvetlenül jusson el egy-egy állítás. Ezek formailag gyakran kielégítik azokat az elvárásokat, amiket a felületes hírfogyasztó egy cikkel, elemzéssel szemben támaszt, mégis megkülönbözteti a sajtó híreitől a szerzőinek szándéka. Ők – szemben az újságírókkal – nem gondolnak a felelősségre, egyetlen céljuk, hogy üzenetük minél többekhez eljusson. Ennek eszköze a sarkos fogalmazás, az érzelemkeltés és az egyoldalúság.
Amikor Semjén Zsolt érintettség okán szót kért az Országgyűlésben, hogy kikérje magának a semmivel alá nem támasztott, suttogott gyanúsítgatásokat, akkor nem a sajtóban megjelentek fűtötték a dühét, hanem a közösségi médiában terjesztett mendemondák, gonosz mémek, nettó aljasságok.
Amit nem gondolt át szólásra emelkedve, hogy a hatékony védekezéshez is hiányzik a nyilvánosság régi működése.
Hiába próbált a miniszterelnök-helyettes és a segítségére siető teljes NER-hadsereg mindenkit megfenyegetni, ha egy ismeretlen YouTube-csatorna félmillió embert ér el, azt a látszatot keltve, hogy a testbeszédelemzés szakértője mondja el a tutit, miközben mások a Redditen vagy az Instán terjesztenek további „bizonyítékokat”.
Nem csak Magyarországon járt le a kapuőrök ideje, az viszont már az illiberális rendszer sajátja, hogy ezt az eróziót a hatalom saját javára használta. Megafont csinált a közösségi médiából, hogy mindenféle morális megfontolás nélkül csinálhassa ki politikai ellenfeleit. És a lejáratások utat találtak a NER által épített sajtóba, amely egyre rosszabb minőségben tálalta azokat, és tette nevetségessé önmagát – valószínűleg tudatosan roncsolva ezzel a társadalom bizalmát minden sajtótermék és minden újságíró iránt.
Semjénre most rázuhant Orbán sajtópolitikája. Erre építették hatalmukat, most ez veszélyezteti annak fennmaradását. Pedig lehetett volna másként is.
A közösségi média által dominált nyilvánosságban a választott képviselőknek az lenne a feladatuk, hogy erősítsék a bizalmat az állami intézményekben. Garanciák kellenek a független működésre és a transzparens elszámoltatásra, hogy mindenki elhiggye: a rendőrség nyomozását és a bíróság ítélkezését csak az ügy érdemi része befolyásolja. Hogy a hivatal az igazat közli a gyerekvédelemről, és közös ügyeinkről érdemi párbeszéd zajlik.
A sajtónak is meg kell találnia a helyét ebben az új helyzetben. Azt már nem tudja befolyásolni, minek mekkora lehet az elérése, de tényellenőrző funkciót még betölthet, hogy a tudatos polgárok értsék, mi igaz abból, amit eléjük sodort az algoritmus.
Az új szerepben a szerkesztőségekre nehezedő felelősség nőtt, nem csökkent.
Szerencsés helyzetben a közmédiának kellene élen járnia, nálunk viszont csak néhány független sajtótermék maradt, hogy ezt a működést életben tartsa. Az államnak médiaértést kellene tanítania nemcsak az iskolába járóknak, de a közösségi terektől sokszor túlterhelt idősebb korosztályoknak is. Helyette hitelteleníti, megbélyegzi a függetleneket, hogy mindenkit abba a mocsokba húzzon le, ahol a saját vadjai csaholnak.
A HVG ebben a viharban is őrzi elveit. Felelősségünk teljes tudatában igyekszünk dolgozni. Minden héten, mindennap, minden percben számonkérhetők vagyunk szóban, írásban, előfizetői döntésekben. Az e heti lapszámban is. Hogy minél kevesebbet kelljen magunkról beszélni, és minél többet arról, milyen országban akarunk élni.