Románul ír magyar névvel, magyar irodalmat fordít románra. Ezt a beszélgetést is két nyelven folytatjuk, erdélyiekként hol így, hol úgy. Minek „vallja” magát? – ahogy magyarul ezt kérdezni szokás.
Nehéz válaszolni arra, mi vagyok, hova helyezem magam ezen a skálán. Román vagyok vagy magyar? Amikor írok, a román irodalomhoz húzok, mert jobban ismerem, mélyebb gyökeret eresztettem ebbe a hagyományba. A magyar műfordítás sokat segít, hogy kapcsolatban legyek a magyar irodalommal, még akkor is, ha nagyok a hiányosságaim, sok szerzőt nem ismerek.
Úgy vagyok a magyar kulturális élettel, mint ahogy az erdélyi magyar a magyarországi látogatásaival. Kicsit mindig kívülálló, irányvesztett, nem mindent ért, és nem pont úgy fogalmaz, ahogy az Magyarországon megszokott.
És mindezt úgy, hogy a magyar és az erdélyi kultúra párhuzamosan fejlődik, sok bennük a közös, és sok a különbség is.
De vannak olyan helyzetek, amikor nem lehet megúszni, valahova „állni kell”, az ember vagy román, vagy magyar.
Sokszor még azt sem vallom be, hogy író-költő vagyok, mert furcsán néznek rám. Költőnek lenni Romániában ma sokak számára egyet jelent a lúzerséggel. Ugyanakkor mindig ugyanazt mondom a származásommal kapcsolatban: magyar vagyok. Emiatt is voltak kellemetlen élményeim.
Gyerekkoromban sportoltam, vívtam Brassóban. A többség román volt, és gyanakodva kérdezték, milyen furcsa nevem van, csak nem vagyok magyar? Akkor még féltem, főleg a turbulens kilencvenes években. Aztán elkezdtem írni, és rájöttem, milyen érték román állampolgárként más nemzetiségűnek lenni. Irodalmi körökben soha nem találkoztam olyan megkülönböztetéssel, mint annak idején a brassói munkásnegyedekben.
A kilencvenes években, az etnikai zavargások idején volt gyerek, az ezredforduló után az úgynevezett „korrupcióellenes harc” idején volt kamasz, fiatal felnőtt. Mit jelentenek ezek a generációs értékek, és mit gondol a különböző nemzedékek különböző politikai részvételéről?
