Végtelenül magányosak Az éj szerelmesei című regényének szereplői. Mennyire általános ez az érzés a mai japán társadalomban?
A történet Tokióban játszódik, ahova általában azért mennek a japánok, hogy megvalósítsák önmagukat. A város állandó pörgésben van, az emberek nem figyelnek egymásra, de a másikhoz hasonlítják magukat, és nem mutathatják ki a gyengeségeiket. Azt hiszem, létezik sajátos tokiói magány. Vidéken viszont fontosabbak a családi kötelékek, ott a hagyományos családmodell él, és nincs helye a személyiségnek. Nem én számítok, hanem a nagymamám, a nagypapám, az anyám, az elsőszülött fiú. Ott is van magány, csak másféle.
A történetet áthatja a fény, a „ragyogó éjszakai fény”, a „hófehéren fénylő hold”, az „aranyszínben tükröződő lámpafény” mint motívum. Miért fontos önnek a világosság? Segít elviselni a magányt?
Rengetegen kutatják, vannak rá filozófiai és tudományos megfejtések, de senki sem tudja valójában, mi is az. Nappal a fénynek köszönhetően mindent érzékelünk, ami megnyugtató, de félelmetes is lehet, ha túlságosan a mélyükre látunk bizonyos dolgoknak. A sötétben viszont egy tapodtat sem teszünk meg, ha nincs némi fény, ami mutatja az utat.
A regényeiben főként nőkről ír, meg is kapja, hogy feminista. Pedig Az éj szerelmeseiben nem igazán jó színben tünteti fel őket. A munkáját kitűnően végző főszereplő, a regény mesélője, a 35 éves szabadúszó lektor a történet egyik pontján munkamániás főnöknője példáját követve keményen inni kezd. Mennyire jellemző a nőkre az alkoholprobléma?
