Békemenetelés, hát kellett ez nekem? - Az én hetem Krusovszky Dénessel

Ilyen szép őszt sem láttam még. Párhuzamos valóságunkban ez úgy néz ki, hogy lassan kezd a hőmérő higanyszála beereszkedni a huszonötös bejegyzés alá. Egy hete még szinte kánikula volt, harmincegynéhány fokkal, futózáporokkal, távoli tájfunriadókkal. A viharok végül elkerülték a környéket – az egyik Vakajama alatt talált el egy félszigetet, a másik Tokiótól délre tépázott meg egy falut – helyette lassú, komótos lehűlés állt be. Az erdők zöldje halványul már, de vörösbe majd csak novemberben fordulnak a lombok. Jobbat nem is kívánhatnánk, méla együttérzéssel hallgatjuk, hogy otthon már mindenki a pufidzsekijét próbálgatja.

Kicsiny falunkban, ami a nem is olyan kicsi előváros szélén áll, a böszme nagy metropolisz határvidékén, épp ma tartották a helyi szentélyben (és környékén) az akimacurit, tehát az őszi fesztivált. Vallási ünnep ez alapvetően, hiszen a sintó szentélyből ilyenkor előhozzák a díszes mikoshikat, ezeket az aranyozott, hordozható miniszentélyeket, s bennük jelképesen körbeviszik a vállukon a férfiak a környék utcáin az istenséget, hogy minden ott lakóra kiáradjon a jótékony szelleme.

Mégsincs nagy körítés, mindenki egyetlen céllal jön össze, hogy jól érezze magát. A vallás olyannyira mellékes mindeközben, hogy szinte meg is feledkezünk róla. Olykor vadul rázni kezdik a mobilszentélyt az ünnepi köpenyt viselő hordcsapatok, miközben a gyerekek lelkesen verik a nagydobot. Ha elbóbiskolna az istenség, mondják, ezzel ébresztik fel. Aztán amikor az esti körmenet is visszaér, a templomkertben szaladnak a súlyos terhekkel pár tiszteletkört, majd visszahelyezik a mikoshikat a raktárba, hogy ott várják ki a következő alkalmat. Innentől jön egy visszafogott ünneplés, előkerülnek a dobozos sörök, az új szaké, és a megfáradt hordárok a szentélyben iszogatva, cigizgetve köszönik meg az idei termést.

Különös látvány, mert amúgy Oszakában az utcán sem szabad dohányozni (pontosabban az utcán nem szabad, de elég sok kocsmában és kisvendéglőben még igen), templomban meg nyilván még annyira sem, de ez a délután kivétel. Én mégsem merek rágyújtani, ehhez nem vagyok elég japán, és hát talán csak azoknak jár a kiváltság, akik megdolgoztak érte az isten cipelésével. Japán ismerősömmel azt fontolgatjuk, jövőre mi is benevezünk hordárnak.

Ellenben egy kedves öregúr elég hamar kiszúrja, hogy nagy érdeklődéssel bámulom a szakés hordót, illetve azt, ahogy a bambusz merőkanállal töltögetnek belőle a népek. Rögtön odalép, és tört angolsággal közli, ez az isten ajándéka az embereknek, bűn lenne, ha mi nem innánk belőle. Úgy látom, ő már nem az első merésnél tart, hosszasan kifejti, hol angolul, hol japánul, aztán már csak japánul, hogy ez a dolgok rendje, megvolt a rizsaratás, a körmenet is visszaért, már nincs más tennivaló, mint kiinni a hordót. Nem állok ellen a feladatnak.

Aztán eszembe jut, hogy ma még beszámolót kell írnom. A szavakra is rávetül a tekintetem, rögtön reszketni kezd a fültövem. Békemenetelés, hát kellett ez nekem? Igaz, az előbb magam is részt vettem rajta, nem azon és nem úgy, de annál inkább békemenet volt ez. Elképzelni nem tudom, a hazain kik és mit fognak rázogatni, de őszintén csak remélni tudom, hogy egyetlen icipici istent se sikerül majd felkelteniük közben.

Hazatérés előtt még beülünk egy vendéglőbe vacsorázni helyi barátainkkal. Itt speciel okonomijakit lehet enni. A legtöbb japán étterem úgy működik, hogy egyvalamire van kihegyezve, és azt lehet mindenféle verzióban fogyasztani, de mondjuk szusizóban ne keressen az ember sült csirkét, vagy rámenezőben tonkacut (japán rántott sertésszelet), tempurázóban szasimit, és így tovább.

Vacsora közben a munkáról is szó esik, meg az utazásról, ismerősöm mondja, hetente kell Tokióba járnia, és havonta egyszer Thaiföldre vagy Indonéziába. Valami energetikai nagyvállalatnál mérnök, és mint egy rendes japán családapa, a belét is kidolgozza. Kérdezem, mivel megy Tokióba, mondja, reggel oda, este vissza repül. A vonat túl sok időt venne el, teszi hozzá, ugyanis az két és fél óra alatt gyűri le az 500 kilométert a két város között, a repülés meg csak negyvenöt perc.

Mesélem neki, hogy ifjúkoromban a kisvárosból, ahol éltem, vonattal bejutni a negyven kilométerre lévő nagyobb kisvárosba egy órát vett igénybe. Jót nevet rajta, azt hiszi, viccelek. Inkább már hozzá sem teszem, hogy a helyzet minden bizonnyal ma sem jobb egy hangyányit sem, sőt, nem kizárt, hogy még rosszabb is talán. És beugrik a csigajelmezes ember képe, aki futva leelőzte a BZMOT-ot. De ezt már végképp magamban fojtom el, efféle vargabetűket egyszerűen nem lenne etikus belezsúfolnom ebbe a kellemes asztali csevejbe.

A rögmagyar való kitüremkedései mindezzel együtt olykor árnyékot vetnek itteni napjainkra is. Igyekszünk kissé arrébb állni ilyenkor, kilépni a napsütésbe, félrefordítani a fejünket, több-kevesebb sikerrel. Hát szóval azért az az A4-es lap a frankfurti könyvvásáron elég sokatmondó volt, valljuk be. Meg a magyarázat is, ami utána jött.

Érdekes látni, megérteni, hozzáedződni, afféle stockholm-szindrómás módon akár még meg is szeretni, hogy a magyar kultúrának mindig valamivel szemben kell létrehoznia, fenntartania, fejlesztenie magát. És nem afféle elméleti módon csupán, miszerint a művészet mindig ellenzéki, mindig ellenálló, mindig kisebbségben van, hanem nagyon is szikár egzisztenciális, infrastrukturális és mentális értelemben. Krasznahorkai összes kritikája a magyar társadalommal, a magyar énképpel, a magyar történelemfelfogással szemben épp a Nobel-díját követő értetlenség- és rosszindulathullámban, illetve az igénytelenségi gépezet csúcsrajáratásában (A4-es lap, politikusi gratulációk, MMA-s közgyűlési feledékenység etc.) nyeri el végső igazságát. Bocs, ha korábban olykor fintorogtam volna valamelyik megjegyzésén mester, már látom, amit eddig is legfeljebb csak nem akartam látni, hogy minden szava arany, minden dühe érvényes.  

Visszaoldalgok inkább a szakéshordóm mellé, és kihörpintem mind, ami még lötyög az alján.