Kicsit vissza kell metrózni a múltba, hogy érthető legyen, mikor és hol vagyunk: az utazáshoz a vonaljegy is elég. Az első megállónál kell beszállni, rögtön belebotlunk a vén hülyékbe. Másnaposság, Unicum, hónalj- és kávészag, világos, itt valakik valami fontosról döntenek. Mivel a zsúrasztal alján egybefűzött iratok hevernek, még az első dupla fekete előtt kiderül, ez a Magyar Mozgókép Közalapítvány kuratóriumának szeánsza, vagyis a kultúra újraelosztásának millenniumi kora. A történetre a rávezetés egy kistájékfilm a tahóságról, a szélhámosságról, a tehetségtelenségről, és arról, hogy mindezek birtokában bármi és bárki uralható.
A kétezres évek Magyarországának békés megszállása a szerző első színpadi művének egyik témája. Kemény Lilinek és az előadás számos alkotójának meghatározó nemzedéki élménye az SZFE elfoglalása: valamennyien az egyetemvédő őrsereg tagjai voltak. Több mint jelképes, hogy egy zászlót és egy molinót éppen az Örkény Színháznak adtak át megőrzésre.
Kemény Lili költő, író és rendező, referenciája a Nem című regénye, amivel rögzítette magát a kortárs magyar irodalomban. Semmi sem változott, amióta a HVG két éve azt írta: „A Kemény család elsőszülött lánygyermeke 31 évesen megírta a 2000-es években született kitűnő prózaszövegek egyikét.” A Nem díjakkal és harsonákkal kísért, de gyűlöletet is keltett a magamutogatással, valamint a kitárulkozottságot szabadjára engedő szerzői attitűd miatt.
Az orosz barát az első nagyszínpadi bemutató a Mácsai Pál nevével jelzett korszak lezárását – de nem elfelejtését – követően, olyan alkotókkal, akiknek többsége a kilencvenes években született bele – a darab konzulense, Sipos Balázs szavait igazolva – egy valódi bukástörténetbe. Nem kevesen vannak benne: három generáció. Az előadás mintha négy szabadon engedett novellafüzér lenne, de nő és egyre nő: a szövegek egymásba fonódása olyan, mint a sejtburjánzás.
