Hartmut Rosa
Német társadalomfilozófus, a Jénai Egyetem professzora, korunk egyik legnépszerűbb gondolkodója, akit gyakran a világhírű izraeli történészhez, Yuval Noah Hararihoz hasonlítanak. A társadalmi gyorsulásról és a rezonanciáról írt sikerkönyveit több mint húsz nyelvre lefordították. Interjúnk a Pécsi Egyetemen, a munkásságáról rendezett konferencián készült.
A társadalmi gyorsulásról írt könyveivel már azelőtt világszerte ismertté vált, hogy megalkotta – majd az előző évtized derekán részletesen kifejtette – volna a rezonancia elméletét. Hogyan került kutatása fókuszába ez a témakör?
Mindig nagyon érdekelt az a kérdés, hogy milyen a jó élet, a jól élt élet, és ezzel párhuzamosan kezdettől foglalkoztatott, hogy ténylegesen miként is él a modern társadalmak embere. Az életvitelünkben elvileg léteznie kellene valamilyen fontossági sorrendnek annak megfelelően, hogy melyek az alapvető értékeink, ám azt látjuk, hogy mégsem a számunkra legfontosabb dolgoknak szenteljük a legtöbb időt, hanem először mindig a legsürgetőbb feladatokat végezzük el.
Ennek alapján kezdtem vizsgálni az emberi élet és a modern társadalom időstruktúráit, és kénytelen voltam belátni, hogy az életünket időbeli kényszerek uralják: bizonyos dolgokat egyszerűen időben meg kell tennünk. Nem normák és értékek alakítják a napjainkat, hanem határidők. Ezzel függ össze, hogy a modern társadalom folyamatosan gyorsul, s éppúgy megköveteli a gyorsulást, ahogyan a növekedést és az innovációt is. Dinamikus stabilitásnak neveztem el azt a jelenséget, hogy társadalmainknak egyre gyorsabbá kell válniuk a meglévő struktúrák megőrzéséhez. Azért gyorsulunk, hogy megőrizzük, amink van. Ez pedig alapvetően megváltoztatja, ahogyan a világhoz viszonyulunk. Ám
ha nincs időnk, óhatatlanul elidegenedünk a világtól és másoktól. Nem tudunk kapcsolódni másokhoz, nem gondolunk át semmit alaposan, és önmagunktól is eltávolodunk.
Sokak számára meglepő volt, amikor két évtizede ismét behozta a diskurzusba az elidegenedettség témáját, mivel a legtöbb társadalomtudós úgy vélte, ezt már meghaladta az idő.
Onnan kezdeném, hogy a hatvanas és a hetvenes években még hallatlanul népszerű volt az elidegenedés eszméje, ami idővel valóban háttérbe szorult. Számomra viszont továbbra is fontosnak tűnt az a felismerés, hogy a modern ember elidegenedik a világtól, és nemcsak a munkától, a munkája produktumától, hanem a természettől, a többi embertől és önmagától is. A nyolcvanas évekre azért vált elhanyagolttá a koncepció, mert ekkor már nem tudtuk megmondani, hogy mi lenne az alternatíva, milyen is lenne a nem elidegenedett élet. Bár utóbbi ismérveként később az autonómiát kezdték emlegetni, szerintem lehetséges, hogy valaki autonóm, azaz képes az önmeghatározásra, közben viszont mégis elidegenedett életet él. Lehet például, hogy önállóan dönt abban, mivel tölti el az idejét, mondjuk egész nap csak pörgeti a videókat a gépén, de közben elidegenedik másoktól és magától.
Voltak más próbálkozások is, de véleményem szerint egyik sem tudta leírni, hogy pontosan milyen a nem elidegenedett élet – így lyukadtam ki a rezonancia gondolatánál.
Hartmut Rosa: Ha a gyorsulás elidegenedést okoz, akkor az elidegenedés ellentétét kell megtalálnunk, nem a gyorsulásét
DFG / David Ausserhofer
Írásaiban, előadásaiban arra a paradox jelenségre is felhívja a figyelmet, hogy miközben minden gyorsul, egyre kevesebb valódi dolog történik, és ez a – csak gyorsulás útján fenntartható – állandóság végül is eseménytelenségbe, mozdulatlanságba fullad.
