Sajnos egy szomorú témával kell kezdenem, a napokban elhunyt Jenei Imre, akivel edző-játékos viszonyban dolgoztak együtt éveken át. Volt valami, amit kifejezetten tőle tanult, és aztán azt később alkalmazta is edzőként?
Mivel én sokat dolgoztam a válogatottban Mircea Lucescuval, ezért valahol az ő munkastílusa felé csúsztak el a gondolataim, még akkor is, amikor csak a játékosa voltam. Miután felkerültem Marosvásárhelyről Bukarestbe, Imrével folyosói szomszédok voltunk, ugyanabban a katonai szállodában laktunk. A közelség miatt sokat beszélgettünk, vitatkoztunk egymással, mivel én jó ideig védtem a Lucescu-féle munkastílust, Imrének viszont homlokegyenest más elképzelései voltak a játékról és a teljesítményről. Szép lassan meggyőzött, hogy neki is igaza van, megtanultam értékelni Imre stílusát és elképzelését a futballról, a munkáról. Olyan edzői kvalitásai voltak, amelyekkel csak a legnagyobbak rendelkeznek. Elegáns és eredményes volt. Később igyekeztem az ő stílusát a lehető legjobban lemásolni, bár ez nem mindig sikerült. És mindemellett nagyon jó barátom is volt.
Edzőként mi volt a legnagyobb erőssége, mivel tudta megnyerni magának a játékosait?
A modorával, a viselkedésével, a hozzáállásával. Imre nem emelte fel egyetlen egyszer sem a hangját. Egy igazi úriember volt. Arra törekedett, hogy olyan miliőt teremtsen meg, ami megadja a játékosainak a teljes szabadságot. Azt vallotta, hogy a játékosai akkor képesek a legjobb teljesítményre, ha szabadnak érzik magukat. Nem igazán foglalkozott az ellenféllel. „Tudom, hogy jók vagytok. Szeretlek és tisztellek titeket” – ezekkel a szavakkal gyakorlatilag akkora felelősséget tett a mi vállunkra, hogy a végén már szégyelltük magunkat, ha nem tudtuk teljesíteni a kívánságait. Arra koncentrált, hogy minél frissebbek legyünk fejben, mert akkor képesek leszünk megoldani a dolgunkat. A BEK-döntő előtt együtt néztük a Barcelona–Göteborg meccset, és Imre kikapcsolta a tévét a büntetőpárbaj előtt, nem engedte, hogy végignézzük. Annyit kért tőlünk, hogy játsszunk jól, mert akkor senki nem tud minket megverni.
Jenei Imre 2008-ban
Wikimedia Commons
Önben viszont ott volt a keménység, az agresszivitás. A film elején arról beszélt, hogy amikor a cigány gyerekekkel focizott gyerekként, tőlük el lehetett lesni a csibészségeket.
A barátság volt a legfontosabb. Volt egy nagyon ügyes focista közöttük, tőle egy cselt próbáltam ellesni. Nagyon cselezős volt, én pedig más stílusban játszottam. De említhetném a lökdösődéseket, a betartásokat, a csúnya szavak használatát a pályán. Később, amikor már a válogatottban szerepeltem, akkor nem a haveroktól tanult dolgokra támaszkodtam, hanem amit addig összeszedtem az életben. Megjelent a saját karakterem, ami egyszerre járt együtt a finomkodással és az agresszivitással is. A versengésben minden benne van.
Az ember, aki felfedezte Cristiano Ronaldót
Bölöni László 1953. március 11-én látta meg a napvilágot Marosvásárhelyen. Itt kezdett el focizni, majd sportpályafutásával párhuzamosan fogorvosi diplomát szerzett. Tizennégy évig erősítette az ASA Marosvásárhely csapatát, innen került át a Steaua Bukaresthez, amellyel az 1985/1986-os szezonban a futballvilág csúcsára ért, Puskás Ferenc után ő lett a második magyar, aki megnyerte a Bajnokcsapatok Európa-kupáját (BEK). A román válogatott mezét összesen 102 alkalommal öltötte magára. Játszott Belgiumban és Franciaországban, mielőtt edzőnek állt.
Rövid ideig irányította a román válogatottat, később az AS Nancyval, a Sporting Lisszabonnal és a Standard de Liége-zsel is bajnoki címet szerzett. Bölöni László volt az a szakember, aki 2002-ben felvitte Cristiano Ronaldót a Sporting felnőtt csapatához. Ezt követően a portugál klasszis fantasztikus karriert futott be, összesen öt Aranylabdát nyert, számtalan rekord és bajnoki cím mellett. A romániai magyar edzőzseniről Kollarik Tamás és Szabó Attila Bölöni – Az erdélyi legenda címmel készített kétórás önéletrajzi filmet, amelyet a magyar mozik november 6-án kezdtek el vetíteni.
Manapság már rengeteg játékos fordít arra figyelmet, hogy ne csak fizikálisan, de mentálisan is a topon legyen, az ön idejében azonban még nem voltak olyan szakemberek, akik a focisták mentális állapotával is foglalkoztak volna. Hogyan dolgozta fel, amikor véget ért a játékoskarrierje?
Amikor Nancyban játszottam, abszolút szórakozásból, de már elindultam az edzői pálya felé. Tanfolyamokon vettem részt, megvoltak az edzői képesítéseim, és amikor végleg lejárt a szerződésem, akkor ugyanott, edzőként folytattam tovább. Előbb mint az akadémia vezetője, ez az időszak 2-3 évig tartott, utána egy évig segédedzősködtem, majd csak ezt követően bízott meg a vezetőség a felnőtt csapat irányításával. Nem volt egy hátra arc, de még egy balra át sem, csak éltem tovább a futballal. Már nem mint játékos, hanem edzőként. Nem volt törés, nem volt szakadás.
Akkor ez egy tudatos váltás volt.
Kényszerű váltás is egyben, mert én soha nem akartam edző lenni. Megvolt a fogorvosi diplomám, hat évig dolgoztam is Romániában. Aztán amikor jött a rendszerváltás otthon, akkor érdeklődtem Franciaországban a lehetőségekről. Ekkoriban már idősebb voltam, éreztem, hogy lassan véget ér a pályafutásom. Ha hazatértem volna Romániába, akkor fogorvosként folytathattam volna. Franciaországban ez sokkal körülményesebben ment volna, nagyon nehezen adták meg a keleti blokkból érkezőknek a munkalehetőséget. Állítólag Németországban elég volt akkoriban egy nyelvvizsga, hogy dolgozhasson az ember, Franciaországban viszont nagyon sok vizsgát kellett volna letenni, ehhez pedig már nem volt bennem elég energia. Gondolkoztam, hogy mihez értek még. Hát a futballhoz. Így indultam el az edzői pályán, aztán pedig ott ragadtam.
Bölöni László 2004-ben
AFP / Valery Hache
