A birs különös helyet foglal el a gyümölcsfajok történetében. Bár ritkábban szerepel az asztalokon, mint az alma vagy a körte, a történelemben mégis előkelő státuszt élvezett. A Kaszpi-tenger déli partvidékén húzódó hürkaniai erdőségekben honos faj a Közel-Kelet legkorábban háziasított gyümölcsei közé tartozik: mezopotámiai és óperzsa források már Kr. e. 2–3. évezredben említik mint illatos, főzésre szánt termés. Az ókori Mediterráneumban a birs az élet, a szerelem és a bőség szimbóluma volt: Plutarkhosz szerint a menyasszonyok birsalmát haraptak esküvő előtt, hogy „édes legyen szavuk a házasságban”. A gyümölcs ugyanakkor mindvégig megőrizte kettős karakterét: nyersen fanyar és fás, ám hő hatására aromás, pektindús, szinte parfümszerű hússá alakul. Az antik szakácskönyvek is főzve, mézzel, borral vagy fűszerekkel ajánlják.
1. Gyógyír mindenre
A középkorban a birs egyszerre volt gyümölcs, gyógyszer és sűrítőanyag. A 9. századi Capitulare de villis – Nagy Károly birodalmi rendelete – kifejezetten előírta, hogy a császári udvarok kertjeiben legyen birsfa. Európa kolostorkertjeiben a birset torokfájás, láz és emésztési panaszok kezelésére használták: a gyümölcshúsból és magból főzött szirupokat sűrű textúrájuk miatt különösen nagyra értékelték.
A Kárpát-medencében a birs első biztos említése a 14. század végéről származik. A 16–17. századi magyar herbáriumok már részletesen foglalkoznak vele: Melius Juhász Péter „hasznos orvosságnak” írja le, Lippay János pedig a Posoni kert-ben több fajtáját és felhasználását is ismerteti. A birs a magyar falusi kultúrában hamar megtalálta a helyét: határfaként, szőlők közé telepítve, udvari „szórványgyümölcsként” tűnik fel, ahogy azt a 18–19. századi leírások tanúsítják.
A 20. század közepére a birs már szinte minden vidéki portán előfordult. Az 1959-es országos felmérés 1,9 millió birsfát írt össze – döntően házikertben és szőlők között. Nagyüzemi birsültetvény ekkor is kevés volt, de a gyümölcsöt sok helyen termesztették feldolgozásra.
