Ez is egyfajta repülőrajt volt, azt hiszem. Márciusig sok mindent fel kellett számolni ahhoz, hogy ugyancsak márciustól ugyanezeket a dolgokat valahol másutt, messze, újra lehessen kezdeni. Például fel kellett mondani, például ki kellett íratni a gyerekeket az otthoni iskolából, óvodából, például el kellett adni az autót, például gazdát keresni a kutyának és gazdát a motornak is, ne álljon egy helyben évekig, például ki kellett adni a házat is.
Aztán búcsúzkodni, a búcsúzásokra alkalmat szervezni, a búcsúzásokat egyáltalán végigcsinálni. Nem olyan könnyű az elköszönés sem, mint amilyennek sokszor hisszük. És nem azért, mert olyan fájdalmas lenne, ugyan, felnőttek vagyunk, ne dramatizáljuk túl a dolgokat. Inkább az, hogy a búcsúzkodás is teher, kötelesség, megoldandó feladat. Teljesíteni kell, átélni, benne lenni, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. Vajon sikerült? Nem vagyok jó búcsúzó, attól tartok.
Sorozatunkban négy szerzőt kérünk fel, hogy öt szó segítségével írjanak elmúlt hetükről. Az év vége közeledtével most 2025 értékelésére kértük fel őket, a szavak pedig azok, amelyek az év egészét meghatározták, így szerepelnek a HVG év szaváról szóló szavazásán: repülőrajt, (gondolom, nem) gyalog, poloska, Bindzsisztán és zebra. Elsőként Péterfy Gergely írását olvashatják.
És aztán fel a repülőre, hatványra emelt gyerekkísérettel, le a repülőről, órákat tölteni átszállásra várva egy pokoli csarnokban, műpálmafák alatt, a dubajicsokoládé-felhozatalt vizslató álmatlan turistákat figyelve, majd megint fel a repülőre, aludni próbálni, aludni segíteni, aludni vágyni, sajgó térdeket ide-oda helyezgetni tíz órán keresztül.
Hát hogy tesz meg az ember egy ekkora utat? Gondolom, nem gyalog, mondanám talán, ha tudnám már akkor, hogy ilyet is lehet.