Ez is egyfajta repülőrajt volt, azt hiszem. Márciusig sok mindent fel kellett számolni ahhoz, hogy ugyancsak márciustól ugyanezeket a dolgokat valahol másutt, messze, újra lehessen kezdeni. Például fel kellett mondani, például ki kellett íratni a gyerekeket az otthoni iskolából, óvodából, például el kellett adni az autót, például gazdát keresni a kutyának és gazdát a motornak is, ne álljon egy helyben évekig, például ki kellett adni a házat is.
Aztán búcsúzkodni, a búcsúzásokra alkalmat szervezni, a búcsúzásokat egyáltalán végigcsinálni. Nem olyan könnyű az elköszönés sem, mint amilyennek sokszor hisszük. És nem azért, mert olyan fájdalmas lenne, ugyan, felnőttek vagyunk, ne dramatizáljuk túl a dolgokat. Inkább az, hogy a búcsúzkodás is teher, kötelesség, megoldandó feladat. Teljesíteni kell, átélni, benne lenni, egyszer, kétszer, háromszor, sokszor. Vajon sikerült? Nem vagyok jó búcsúzó, attól tartok.
És aztán fel a repülőre, hatványra emelt gyerekkísérettel, le a repülőről, órákat tölteni átszállásra várva egy pokoli csarnokban, műpálmafák alatt, a dubajicsokoládé-felhozatalt vizslató álmatlan turistákat figyelve, majd megint fel a repülőre, aludni próbálni, aludni segíteni, aludni vágyni, sajgó térdeket ide-oda helyezgetni tíz órán keresztül.
Hát hogy tesz meg az ember egy ekkora utat? Gondolom, nem gyalog, mondanám talán, ha tudnám már akkor, hogy ilyet is lehet.
