Idén sokat voltam Nápolyban. Ott töltöttem az egész februárt, nyáron három darabban huszonvalahány napot, ősszel megint három hetet, ez két hét híján három hónap. Ez volt az év gerince, ez volt a Leitmotiv. Januárban azon álmodoztam, milyen lesz Nápolyban, a Vomeróban az élet, márciusban azon, milyen lesz visszamenni májusban, és így tovább. Nehéz Nápollyal szenvedélymentes viszonyban lenni.
A legizgatóbb benne a határátlépés, a borzongató liminalitás, a mágikus transzgresszió. Az a világ nem ez a világ, az a világ egy másvilág, odaát van, mindenestül odaát és túl azon, ami itten van, amiben a Dunakanyar és Todi között élek, túl van a Német-Római Birodalom határán. Az ember bírja a transzgressziót, elcsászkál Ajtóstól Nürnbergig, ha arról van szó, de Ajtóson kicsit mindig Nürnbergben és Nürnbergben kicsit mindig Ajtóson marad.
De Nápoly – Nápoly odaát van. Oda már Hermész vezet, oda már szárnyas útitárs kell.
Ahogy az ember jön le Itália felé az autópályán, van egy pont Szlovéniában, és a fene egye meg, mindig elfelejtem a városka nevét, de valahol Koper felé esik, ahol feltűnik az első, jellegzetesen itáliai román kori templomtorony, ott kezdődik a mediterrán. Onnan egy másik világ van, Giotto és Dante, Leopardi és Eco, meg Armani és Ferrari is persze, fenyőmag és olívaolaj, és a legszarabb benzinkúton is jó kávé.
És ahogy megy az ember Rómából Nápolyba, megint van egy pont Montecassino felé, egy meredek hegyoldal, ennek sem tudom a nevét, de ha ránézek, azt érzem, hogy innentől minden más lett. Ebben a hegyoldalban az a különös, hogy nincs rajta semmi rendkívüli, semmi feltűnő, talán csak máshogy esik a fény, mint néhány kilométerrel északabbra. De innentől megváltozik a világ és elkezdődik az Dél, amely már csak a saját törvényeinek engedelmeskedik, elkezdődik az ősi mediterrán, a rómaiak előtti világ. A küklópszok világa. A föld alá száműzött titánoké. Talán erről a hegyoldalról száll be Hermész az utazásba, eddig vezettél, innen vezetnek. Innen repülőrajt.
