Középkorú férfi kordzakóban, kezében esernyővel közeledik, már messziről cuppog, amit először észre sem veszek, csak akkor kapcsolok, amikor már teljesen egyértelmű: a kutyám felé tart. Engem nem is észlel, csak a féléves Matróz érdekli, akit szoros pórázon tartok magam mellett. Megpróbálom megszólítani az urat – „Elnézést!” –, de nem néz rám, csak közeledik, végül a kölyökkutyához hajoló férfi arca elé guggolok, így már észrevesz.
Mégis mi a fenét akarok? Csak azt, hogy mielőtt nekiesne a kutyámnak, vegye fel velem a kontaktot, kérdezze meg, hogy szabad-e hozzányúlni, az én álláspontom szerint ugyanis alanyi jogon nem jár a simogatás. Ezután vitába bonyolódunk arról, hogy ez így helyes-e. A részéről elhangzik érvként, hogy neki már harminc kutyája volt, nekem meg csak egy, és egyébként sem én döntöm el, hogy ki jöhet oda a kutyámhoz, ki nem. Nagy nehezen sikerül rávenni, hogy elhagyja a helyszínt, de amíg távolodik, vissza-vissza mutogat az esernyőjével.
A szóban forgó kiskutya, Matróz pár hónapja van nálunk. A Baráthegyi Vakvezető Kutya Iskola egyik növendéke, élete első évét kölyöknevelőknél – nálunk – tölti. Labradorkölyökről van szó, extrém cuki, így rendszeresen előfordul, hogy az utcán kérdés vagy köszönés nélkül nyúlnak utána, simogatják, beszélnek hozzá, cuppognak neki akár az út túloldaláról. Friss kutyatulajdonosként meglepett ez a jelenség, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom jobban megérteni.
A 21. századi ember magánya és a négy lábon járó eufória
„Mára a kutya kvázi családtag, emiatt pedig az utcán is nagyon megváltozott a megítélése” – kezdi Korom Gábor kutyakiképző szakember, a Tükör Módszer létrehozója. Ennek van előnye – ma már például ritkán okoz feszültséget egy kutya látványa a főváros utcáin –, bizonyos esetekben viszont átestünk a ló túloldalára.
Az irányukba való nyitottságot a szakember szerint az okozhatja, hogy bár a városban rengetegen élünk, mégis sokan magányosan, elszigetelten. A kutya ebben a helyzetben ablak két ember között: gyakran már eleve nyit az utcán szembejövők felé, ami hatványozottan igaz a kölyökkutyákra. A szakértő szerint ilyenkor az emberek is feljogosítva érzik magukat arra, hogy belépjenek a kutya „magánszférájába”, ahová valójában csak a gazda engedélyével lenne szabad. Hozzáteszi:
Ezt az engedélyt viszont sokszor nem kérjük ki, hanem valamiért úgy gondoljuk, hogy automatikusan jár nekünk. A kölyökkutya valójában négy lábon járó eufória, amiből mindenki szeretne.
„Nagy feje, lába, szemei vannak, az emberi agy ezt mind »cukinak« érzékeli. Gondoljunk csak a rajzfilmekre, ott is ilyen módon ábrázolják akár a szörnyeket is, ha azt szeretnék elérni, hogy aranyosnak lássuk őket” – ezt már Belső Nóra pszichiáter mondja arról, miért vonzódunk ennyire a kutyákhoz, kiváltképp, ha kölykök. Ez egyébként minden állatra, sőt a gyerekekre is igaz, a felnőttekéhez képest más, néha fura testarányaikból egyértelműen látjuk, hogy picinyekről van szó – teszi hozzá.
Matróz: könnyedén kiváltja a védelmező, szeretgető ösztönt
Cabrera Martin
